Az 1890-es években játszódó és a kor egyik legrejtélyesebb halálesetét
feldolgozó szépirodalmi, lélektani krimi visszatér az író Centrál című
regényének színes, mozgalmas világába. A millenniumi forgatag idején sorra
nyílnak a kávéházak, valamint az éjszakai élet bohém színterei, az orfeumok,
mulatók, varieték, de közben a kedélyeket a titokzatos hipnotikus szeánszokról
szóló híradások is borzolják, különösen, hogy egy ilyen esemény egy nemesi
család 22 éves lányának életét követeli. A regény cselekményének mozgatórugója
éppen ez a megoldatlan rejtély, amely 1894-ben bejárta a világsajtót, és amiről
cikket írt az akkor még csupán 16 éves Krúdy Gyula. Ez a korszak egyben Budapest
európai nagyvárossá válásának és a tömegsajtó megszületésének időszaka is. Már
riporterek járnak a hírek, a bűnügyek nyomában, mint ahogy történetünk esetében
is, hiszen a Pesti Hírlap rendőrségi tudósítója megszállottan nyomoz, de a lány
halálával kapcsolatos kételyeire maga sem tudja a választ: Vajon hipnózissal át
lehet venni az uralmat egy másik ember felett, vagy akár az életétől is meg
lehet őt fosztani? A nyomozás közben bírósági tárgyalótermekbe juthatunk be,
kiruccanhatunk a császárvárosba, követhetjük a grandiózus millenniumi
ünnepségeket. A riporter sikerei eddig az észszerű gondolkodásra épültek, ám
ezúttal nem jut közelebb az igazsághoz, be kell lépnie egy számára ismeretlen
világba ahhoz, hogy megértse a hipnózis erejét, ezért egyre jobban elmerül a
titkos éjszakai életben. A kérdés csak az: végül sikerül-e kiderítenie az
igazságot, vagy ő is áldozattá válik? Nincs rá racionális magyarázat, de lehet,
hogy valóban természetfeletti dolgokra képes a hipnózis, és ez az elszabadult
erő kiolthatja egy másik ember életét, sőt a hipnózissal egy másik személy
akarata felett át is lehet venni a teljes irányítást. Az észszerűségbe vetett
hite megingott, mióta Rajnaival a földalatti lebujokat járja, és másnap az
agyvelejét szaggató kín árán is akarja újra és újra érezni a valószerűtlen
hullámokat, melyek a magasba emelik, a vibrálást, ami magába olvasztja, a tér
elmosódott határait, az elemi erővel benne tomboló ösztönöket, amivel
összekapcsolódhat az állati énjével, ahogyan azt a Mária-arcú, idegen testű
nővel tette meztelen húsban és verejtékben fürödve. Minden olyan valóságos volt,
mintha a színésznő hófehér testének minden egyes négyzetcentiméterét falná
magába, az ő szeme mondana neki újra és újra igent. Hogyan lehetséges ez? Erre
sincs semmilyen észszerű válasz...