Kabdebó Lóránt posztumusz kötete egyszerre szól a költői életműről és a saját
elhívatottságáról, az életművel való foglalkozás hat évtizedes tapasztalatairól
és az olvasó meghívásáról. Az új szereplő a modernitásban, Szabó Lőrinc
Kalibán-erejű debutálása és az új szereplő a tudományos életben, Kabdebó
pályakezdése egymásra olvashatók, így kapunk egy kettős szintézist: Szabó Lőrinc
költészetéről és Kabdebó Lóránt monográfusi munkájáról. A kötet nyitótanulmánya
összefoglalja az életmű szövegkiadásaiban és értelmezésében elvégzett munkát,
hogy aztán a második és a harmadik darab, valamint a zárótanulmány megkísérelje
összeolvasni a Szabó Lőrinc-féle vallomásos beszédmódot a Szent Ágoston-i
retorikával. Ezek az értelmezések nem pusztán új megvilágításba helyezik az
olyan alapvető Szabó Lőrinc-i toposzokat, mint amilyen a kulönállás vagy a
,,rettenetes, melyek az én és a te, illetve az én és a világ viszonyának
leírásában kardinális szereppel bírtak e lírában, de filológia és
transzcendencia kapcsolatát is feltérképezik. A kötet közepe, vagyis a harmadik,
a negyedik és az ötödik tanulmány élet és művészet viszonyát tárgyalja Szabó
Lőrinc költészete kapcsán. Egyrészt azt, miként alakultak a megélt tapasztalatok
megírtakká, például a kor sajtója hogyan inspirált Szabó Lőrinc-verseket,
illetve maga az újságírói gyakorlat hogyan hozható összefuggésbe a versírói
praxisokkal. Másrészt reflektál a műalkotás immanenciájának évszázados
problémájára. Harmadrészt pedig biopoétikai felhangokkal egyutt az élet Szabó
Lőrinc-i fogalmának meghatározására tesz kísérletet. Szabó Lőrinc monográfusának
munkája a végéhez ért, de az általa kijelölt munka folytatódni fog, mert
megmutatta, hogy ez az életmű szuntelen párbeszédre hívja értelmezőit.