A kilencvenes évek elején körkép-eszmékkel foglalkoztam. Egy este arra
gondoltam, hogy Atilla temetését kellene megfesteni. Milyen lehetett Atilla
temetése? Sík, nyárfás vidék, piros napnyugta. A hármas érckoporsót száz pár
ökör vonja. Elöl nagy süvegű táltosok, fegyveres vitézek, fáklyás szolgák,
Atilla gyászba vont lova és síró feleségei. A háttérben sok nép és az alkonyati
tűzfénnyel elöntött Tisza. Fel is vázoltam ezt a képet. De már másnap nem
tetszett. Arra gondoltam, hogy a hun nép lovas nép volt. A száz pár ökör
akármilyen tetszetős is a szemnek, valótlanság. Emiatt félre is tettem a képet.
De időnként meg-megjelent a temetés elképzelése. Az a nagy temetés, amelynél egy
egész nemzet kísérte a halottat. Aztán elfelejtettem. Munkácsy Mihály temetése
vetette elém újra! Megrendítőn hatott rám óriási mozgalmának és képes
szépségének az ereje... Szinte magát kínálta a kép, hogy feldolgozzam. A
vázlatkönyv is újra a kezembe került. Éreztem, nem várhatok tovább. (Gárdonyi
Géza)