Köszöntöm az olvasót és kívánok neki annyi örömet és tanulságot ebben a kitűnő
könyvben, amennyit magam éreztem a szöveg olvastakor. Megkísérlem okát adni
ennek az őszinte örömnek. Amikor a könyv szövegét elolvastam, azt telefonáltam a
szerzőnek: Kedves Barátom, őszintén mondom, hogy életemben ilyen együttérző
örömmel még nem olvastam tudományos szöveget. Nos, hát mi ennek az oka? Kezdjük
a legegyszerűbbel, a nyelvvel! Közérthető, tiszta magyar nyelven ír, ahol csak
lehetett, kerülte a szakzsargont, így szövegét bárki, aki figyelemmel olvassa,
megértheti. Ám a közérthetőség nem tette unalmassá az írást, mert párosult
természetes észjárásunkkal. Talán kissé a kérdés-felelet kátéira emlékeztet.
Világosan felvetett kérdések, jól megfogalmazott kételyek, jól átgondolt
feleleteken keresztül lüktet a magyar értekező próza nemes hagyománya.
Megfogalmaz egy tételt, de azon nyomban hozzáteszi a kétkedést is. Feleleteiben
teret hagy annak az alapelvnek, hogy a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt
belőle. Ezzel a magatartással mintegy munkatársává avatja az olvasót. Nos, ennyi
a nyelvről, most pedig vessünk számot tudományos alapmagatartásával. Szinte
alapigéjévé lehetne a régi biblikus bölcsesség: mindeneket megpróbáljatok, s a
mi jó, azt megtartsátok!. Nem esik az unalomig ismételt igazságok bűvöletébe. Ez
pedig nagy elszánást és tisztánlátást követel. Ugyanis a századunk első felében
egy kiváló magyar kutatógárda elemezte forrásainkat, és megalkotott egy magyar
őstörténetet, amelyben nagyjából minden adat egybevág és magyarázatuk
bizonyítottnak tűnik. Tekintélyük mindmáig szilárd, ám egyre gyülekeznek más
magyarázati lehetőségek is! Makkay János előítéletek nélkül nézi e forrásokat,
amelyek nem mindenben egyeznek nemes elődeivel. Ez a kutatói szabadság
lenyűgöző!Eközben számomra örvendetes módon olyan eredményekre jut, amelyek
megegyeznek, vagy közelítik a magam által kidolgozott, de történészeink által
mindmáig mellőzött Kettős honfoglalás tételét. Az örömet elsősorban nem az kelti
bennem, hogy megerősíti feltevéseimet, hanem az, hogy egy elfogulatlan kutató
más meggondolások alapján ugyanarra az eredményre jut, mint jómagam. Makkay
János hallatlan fegyelemmel vizsgál meg minden tételt, amire rábukkant, a
tekintélyi érvekkel nem bíbelődik, csupán a tényeket nézi, könyve ezért
példamutató jellegű. Ő, aki ősrégészként jutott el a finnugor elmélet
felülvizsgálatáig és a magyar honfoglalás történeti adatainak újraértékeléséig,
példája lett az elfogulatlan kutatómunkának, s mint ilyen, egyik megalapozója a
jövendő magyar kutatásnak.