Illusztrációk: 64 oldalas képmelléklet Szentkereszthegyi Kratochvil Károly
(1869?1946) katonatiszt, a Székely Hadosztály parancsnoka. 1894-ben bekerült a
bécsi hadiakadémiára, mely intézmény a vezérkar előszobájának számított.
Tanulmányai befejezése után nem sokkal, 1900-ban ki is nevezték vezérkari
századossá. Képzettségére, képességeire jellemző adat, hogy ekkortól előbb a
pécsi hadapród iskola, majd a Ludovika Akadémia tanára lett. A tehetséges fiatal
tisztre felfigyeltek az udvarnál is, 1909-től József főherceg két fiának, József
Ferenc és László Liutpold főhercegeknek a nevelését irányította. Az első
világháború kezdetekor saját kérésére felmentették az udvari szolgálat alól,
frontszolgálatra osztották be. 1914 végétől (alezredesként) a mk. nagyváradi 4.
gyalogezred parancsnoka lett, ezredével végig járta mind a galíciai, mind az
olasz hadszíntereket. Az isonzói csaták során ezrede a Görz közelében emelkedő
Monte San Michele magaslat védelmében tüntette ki magát, a hosszú, mostoha
körülmények között vívott harcok során egyenruhájuk a felismerhetetlenségig
összesározódott, ennek következtében később az ezredet az ?agyagemberek? névvel
illették. Kratochvil 1917-től a 39. dandár (ennek része volt a 4. ezred)
parancsnoka lett. Első világháborús hőstetteiért 1929-ben megkapta a Katonai
Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. 1918 végén, a háborús vereség után csapatait
zárt katonai rendben vezette állomáshelyükre, Nagyváradra, ami a kor körülményei
között (Linder Béla hírhedt kijelentése, meg a frontkatonák körében zajló
agitáció) jelentős cselekedetnek számított. 1918 novemberében kinevezték az V.
erdélyi katonai kerületi parancsnokság élére, Kolozsvárra. Ez (mivel a
forradalmi kormányzat hibájából az alakulatok katonái szétszéledtek)
tulajdonképpen csak adminisztratív tisztség volt, tényleges haderő nem állt
rendelkezésére. 1918 decemberében a románok erdélyi betörését látva
erőfeszítéseket tett a fegyveres ellenállás lehetőségeinek megteremtésére, nagy
sietséggel szervezte a volt erdélyi ezredek feltöltésére irányuló toborzást.
Kolozsvárott megkereste néhány fiatal székely tartalékos tiszt, akik
felajánlották, hogy a már elfoglalt Székelyföldről toboroznak önkénteseket.
Kratochvil a tervet elfogadta, ez a toborzás alapozta meg a későbbi Székely
Hadosztály létrejöttét. 1918. december 24-én a román csapatok benyomultak
Kolozsvárra. Kratochvil korábban úgy döntött, hogy ? mivel még nem alkalmasak a
sikeres ellenállásra ? csapatait nyugatabbra vonja, az Erdély földrajzi határát
jelentő magaslatok, hágók, szorosok vonalába, és ott várja be a további
csatlakozókat. A Székely Hadosztály és az erdélyi katonai kerületi parancsnokság
alá tartozó egyéb csapatok (mindkettőnek Kratochvil volt a parancsnoka) 1919
januárjától április 16-áig állták útját a románoknak a Máramarosszigettől a
Belényesi-medencéig tartó frontszakaszon. Kratochvil azonban már március 21., a
Tanácsköztársaság kikiáltása után felkereste az Erdélyi Kormányzótanács
vezetőjét és kijelentette, hogy ?készen áll a román hadsereg oldalán harcolni a
proletárdiktatúra ellen?. Kratochvil visszaemlékezéseiben leírta, hogy április
16-án ?átcsoportosította? hadosztályát ? azaz a hadvezetés engedélye nélkül
visszavonult. Elhatározását a hadvezetésnek küldött jelentésében azzal
indokolta, hogy 60%-os veszteséget szenvedett a románoktól, ami nem volt igaz.
1919. április 20-án megszakított minden érintkezést a Hadügyi Népbiztossággal és
tárgyalásokat kezdett a fegyverletételről a románokkal. 26-án, Demecsernél
letették a fegyvert. A fegyverletétel után a románok, ígéretük ellenére,
Kratochvilt tiszttársaival együtt egy időre Brassóba internálták.A fogságból
történt szabadulása után (közben egy, a román állam elleni bűncselekmény
vádjával indított, halálbüntetést is kilátásba helyező eljárás is folyt ellene)
1921-től a debreceni vegyesdandár és katonai körlet parancsnokává nevezték ki
altábornagyi rangban. Katonai pályájának végén, 1923?24-ben a Hadtörténelmi
Múzeum igazgatója volt, majd viszonylag fiatalon, ereje teljében nyugdíjazták.
Kiadatlan írásai, naplói, feljegyzései nemcsak a történészek számára kiváló és
nélkülözhetetlen forrásmunka, hanem az érdelődőknek is izgalmas hadtörténet az
első világháború utáni kaotikus évek mindennapjairól. A feljegyzések egyes
részei még korábbi időszakról vallanak, a nyugati front eseményeiről (pl,
Isonzo) vagy a galíciai pokolról, ezen írások néhány darabja gyűjteményes
kiadványban ugyan megjelent a 30-as években, de többségük csupán lapközlésben
látott napvilágot. Hasonlóan izgalmasak az erdélyi hadszíntér történetei, napi
krónikái, valamint a szerzővel készült korabeli riportok és beszámolók
ismeretlen ismeretei, melyek eleddig csak a Hargitaváralja, a Pesti Hírlap, az
Egyetértés, az Ellenzék, a Nemzeti Újság, a Kis Újság kolumnáiban szerepeltek
1933 és 1942 között.