A 60-as évek közepén kezdem regényt írni. Amikor háromnegyedéig kész volt,
odaadtam Csurkának. Elolvasta és azt mondta: Remekmű. Nagyon egyszerűen mondta,
nem fűzött hozzá semmit, mentünk kocsonyát enni a kocsmába... Már nagyon vágytam
valami eredményre. Fogtam magam, elvittem a csonka kéziratot a magvetőbe, és
átadtam az igazgatónak, Kardos Györgynek. Három hónapig nem kaptam választ - ma
már tudom, hogy a becsületsértést súroló lektori vélemények késleltették a
döntést. Elfogyott a türelmem, újból elmentem a kiadóba... Kardos gyanús
kedvességgel fogadott, és csak annyit kérdezett: milyen segítségre van
szükségem, hogy befejezzem a regényt. Mondtam, legegyszerűbb, ha pénzt ad. -
Mennyit? - kérdezte. Gőgből, dacból, vagy nem is tudom, miért, számomra akkor
elérhetetlen összeget mondtam, tízezer forintot. Kardos arcizma sem rezdült...
biztatására a regényt hamarosan befejeztem, nyomdába adták, megjelent. Hát ilyen
egyszerű az egész, írónak lenni.