Sidney, május Daniel Clayton, ha lett volna kedve, ezerszer is elátkozta volna
azt a májusi napot, amikor kapcsolatba került a kenguruvédőkkel. Annál is
inkább, mert bár őszintén szólva, semmi kifogása nem volt az erszényesek ellen,
korábban eszébe sem jutott volna megvédeni őket. Úgy gondolta, van elég eszük a
kenguruknak, hogy megvédjék magukat. Ha meg nem, magukra vessenek. Sem a
hadihajón, ahol korábban szolgált, sem pedig a rendőrség kötelékében nem
foglalkoztak ugyan tudományos alapossággal a természetes kiválasztódás
törvényével, Clayton mégis meg volt győződve róla, hogy az ügyesebbek,
találékonyabbak, egyszóval az életrevalóbbak, megtalálják a boldogságukat; míg
az ütődöttek, gyengék vagy tompa eszűek szépen kihullanak a rostán. Ha
megkérdezték volna, mi a véleménye a kengurukról alighanem csak a vállát
vonogatta volna. Megértette a farmereket is, akik torkig voltak a kenguruk
okozta károkkal, a húsipart is, amely jó pénzért értékesíteni tudta húsukat, de
végső soron megértette a kengurukat is, akik ódzkodtak tőle, hogy
konzervdobozban fejezték be az életüket. Claytonnak az volt a véleménye, hogy az
élet harc: a lovasok és puskások megpróbálják elkapni az erszényeseket, azok
viszont igyekeznek eltűnni a balfenéken, és bosszúból vadul szaporodnak. Minden
egyes dobozba került kenguru helyére tíz másik lép, s az élet megy tovább. A
tenger hullámzik, a nap ragyog Ausztrália felett, a környezetvédők összecsapnak
a hatóságokkal, kiborítanak néhány vagon kenguruhúst az utcára, összevernek
néhány bérvadászt: Ausztrália éli mindennapi, nagyobb drámákat szerencsére
nélkülöző életét.