Mit vetítünk ki arra, akit szeretünk? Mit képzelünk róla? Mit várunk tőle? Mit
adunk mi magunk? És az Istentől mit várunk? Gondoskodjon, védjen meg minden
rossztól - szeressen feltétel nélkül. Teljesítse a kívánságaimat, a kéréseimet.
Mit adunk mi? Imádjuk! Szerintem, mert el nem érhetjük. És ha elértük? Meddig
érik el a novíciusok? Valószínűleg - gondolom én - így vagyunk a szerelemmel is.
Hajszoljuk a teljességet, az egészet, amit elképzeltünk. Esetleg amire
szocializálódtunk. A kezdetén, a mámorban, mindent gyönyörűnek látunk. aztán? Az
ember elhagyja az ő apját és anyját, és lesznek ketten egy test. Majd elhagyja
azt, hogy egy másikat keressen. A kívánságaink gyermetegsége: legyen vasárnap
szép idő, ne essen, mert kirándulni megyünk. De a fák, a bokrok, vagy éppen a
szomszédom szenvednek a szárazságtól. (Szegény Isten, mit tegyen?) Én még itt
járok, vagy lassan előbbre lépek. Valakinek az életéért könyörögtem, megkaptam.
János visszajött a frontról.- Háromévi háború után életben maradt. Aztán jött
vele a pokol feneke. Vele és az egész életemmel. Ha nem vagyok a felesége, nem
jövök el Kolozsvárról. (...) Kolozsvár egy nap alatt átesett a fronton, én pedig
Magyarország legrosszabb helyére kerültem, ahol három hónapig hullámzott,
pusztított a front - és a házasságom. Anyám életéért könyörögtem, aztán később
nem tudott meghalni. Nem akarok már kérni semmit. Mert még meg találom kapni.