A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is
meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan
elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes
egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy
megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel
találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A regény
egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem ezeket a történeteket beszéli el, hanem a
testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló
vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét. Ebben a
burjánzó elbeszélésben jönnek létre olyan csomópontok, amelyek különböző
személyekkel azonos időben és azonos helyen (a másik test az érzetben), azonos
időben különböző helyeken (a másik test a vágyban), azonos helyen különböző
időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete a testben), illetve ugyanazon
személlyel különböző helyeken és időkben (a saját test az emlékezetben) megesett
dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a csomópontról-csomópontra haladó
mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló képzeletbe a történetek szövegen túli
valósággá összeálló szövevényét, mely így gyakorlatilag és elvileg egyaránt
kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és
történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető
reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez
létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi
teljesítménye. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan
veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a
nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás
gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi
nagyrealizmus legnagyobb műveivel.