Alkotás és befogadás a magyar nyelv 18. század utáni történetében Az alkotás és
a befogadás állandó jellemzője, összetevője az emberi tevékenységeknek. A
kreativitás (alkotás) megnyilvánulási módja a szokásostól eltérő (egyéni)
teljesítmény. A recepció (befogadás) a mások által létrehozott ismeretek
felhalmozása, mások sikeres megoldásainak megértése és alkalmazása. Alkotás és
befogadás együttesen érvényesül a nyelvi kommunikációban. Az adott nyelvet a
mindenkori beszélők folytonosan alakítják: nagyobbrészt a megismert minták
alapján beszélnek, de gyakran változtatnak, módosítanak e sémákon, újítanak, az
adott helyzethez, a célokhoz és elvárásokhoz igazítják azokat. Ezek a változtató
műveletek, amelyek leggyakrabban nem is tudatosak, alkotás és befogadás
kettősségében történnek, belső motivációk és külső hatások révén. A jelen könyv
alkotás és befogadás együttes kultúra- és közösségképző megvalósulását a magyar
nyelv és a magyar nyelvközösség 18. század közepén kezdődő, immár kétszázhetven
évnyi modernizációs korszakában tekinti át. A vizsgált öt fő történeti korszak
(i) a nyelvújítás (1770-es évek - 1830-as évek), (ii) az 1870-es évektől a 20.
század kezdetéig, (iii) 1920-tól a 40-es évek közepéig, (iv) a második
világháború végétől 1990-ig, (v) az ezredforduló kora. A leírás történeti
koronként kiterjed a mindennapi nyelvi gyakorlat, a nyelvtudomány és a
szépirodalom és irodalomtörténet nyelvi vonatkozásai területeire.