A kőbe zárt kard Történészek és az átlagos olvasó előtt szinte már közhellyé
silányult az igazságtalan ítélet: sötét középkor. Igazságtalan, állítjuk, hiszen
a lovagkor tele van fénnyel, csillogással, ami ma is elkápráztatja szemünket. A
csodás fény, amely a Grál serlegéből sugárzik; a Szent Kereszt ragyogása; a
misztikus, kőbe zárt kard, az Excalibur villanása, fantasztikus legendák; Arthur
király és Kerekasztalának lovagjai, mesés alakok mint Merlin, Parsival, Sir
Lancelot, a Tó úrnője; valós hősök Oroszlánszívű Richárdtól a magyar Szent
Lászlóig; félelmetes és misztikus lovagvárak, köztük Montsalvat, a szíriai Krak
des Chevaliers; a lángoló gótika csodálatos, égbe törő katedrálisai; Trisztán és
Izolda halállal is dacoló szerelme, ez lenne a sötét középkor? És ehhez jön a
lovagság hősi, idealizált eszméje, a keresztény hit védelme, a gyengék
gyámolítása, a hölgyek fenntartás nélküli tisztelete, a hősiesség és bátorság
mítosza, amely oly édes-búsan szól a trubadúrok hangszeréből. Ugyanakkor a
sárkányokkal, oroszlánokkal, sasokkal díszített cifra címeres pajzs sem
takarhatja el a lovagok világának eszménye és a valóság kettősségét. A középkor
lovagja dacára a szinte őrjöngésig fajuló hitnek durva, könyörtelen, álnok,
pénzsóvár, hitszegő és ármánykodó alak, akinek lételeme a harc, a vérontás. Ez a
kettősség talán a templomos lovagrend rendhagyó történetében tükröződik a
legjobban. Nos, ha a kedves olvasó hajlandó arra, hogy Arthur királyként
megkísérelje kihúzni a kőbe zárt kardot, a legendás Excaliburt, ennek birtokában
csodálatos kalandokra indulhat, többek között a Szentföld és Jézus Sírjának
felszabadításáért, irtózatos csatákban vehet részt, és végül elnyerheti azt a
kegyet, hogy fejet hajthat az egyszerű kis vidéki leányból, Jeanne D Arc-ból
szentté nemesült Johanna előtt.