Magyar néphit- és népszokás lexikon A 20. század két kiváló néprajzkutatója,
Szendrey Zsigmond és fia, Szendrey Ákos páratlanul gazdag életművet hagyott
hátra. Összegyűjtötték és feldolgozták a magyar szellemi örökséget. Nevükkel és
írásaikkal gyakran találkozunk a két világháború közti magyar néprajzi
szakirodalomban, utána egyre kevesebb hivatkozás történik rájuk, ezért ma már a
szűk szakmai érdeklődőkön kívül a magyar nagyközönség alig ismeri nevüket.
Ritkaság, hogy egy családon belül két kiváló kutató is legyen. Még ritkább, hogy
mindketten, apa és fia majdnem ugyanazzal a témakörrel foglalkozzon. Szendrey
Ákos (1902-1965) nemcsak kiváló történész és néprajzkutató volt, hanem apjával
együtt is kiválóan együtt tudott dolgozni. A fiú tanulmányait a Budapesti
Tudományegyetem Közgazdaságtudományi karán végezte, doktorátust a jogi
fakultáson 1928-ban szerzett. 1927-1930-ban a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti
osztályán, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott. Szendrey Ákos elsősorban mint a
magyar néphit és népszokások kutatója vált itthon és külföldön is ismertté, de
foglalkozott a népi jogszokásokkal is. Tagányi Károly felhívására kezdte el
kutatni a népi jogszokásokat, és 1930-ban a székelység jogszokásairól közölt
rövid tanulmányt, később tagja lett a népi jogszokások és jogi néphagyományok
gyűjtésére alakult munkacsoportnak. Összesen körülbelül 300 tudományos és
népszerű tanulmánya jelent meg. Mindkét Szendrey sokrétűen kutatta a magyar
néprajzot, és számos tanulmányt írt és jelentetett meg. A legmaradandóbb
alkotásuk a néphit- és szokáslexikon, közismertebb nevén a Magyar babonaszótár
volt, mely sajnálatos módon kéziratban maradt hosszú éveken, évtizedeken
keresztül, és csak most jelenik meg végre nyomtatott formában. A Magyar néphit
és népszokás lexikona alapján készült, babonaszótárként emlegetett mű csaknem
2500 oldalon 1500 szócikket és 40 000 adatot tartalmaz, és e témakörben a II.
világháború végéig feltárt néprajzi gyűjtések kiváló összefoglalója, amely máig
értékes dokumentum a magyarság szellemi néprajzának. A Szendrey szerzőpáros
1939-ban jelentette be az Ethnographia folyóirat hasábján, hogy megkezdték a
magyar néphitet összefoglaló mű megírását, amely Babonaszótár néven vált
ismertté. A szótár elkészítésének szükségességét a szerzők így foglalták össze:
A múzeum feladata nem lehet pusztán csak a tárgyak felgyűjtése, megőrzése és
csoportokban való kiállításszerű rendezése, hanem fel kell gyűjtenie és a
tárgyakkal kapcsolatban fel kell használnia a hozzájuk fűződő szokás- és
babonaanyagot is. Csak így válhat élővé a különben holt tárgyi anyag, ha a nép
életében való teljes szerepét is nyilvántartjuk. A Babonaszótár szócikkei máig
aktuálisak és értékesek. A közeljövőben érdemes lenne összehasonlítani a
szócikkeket a keleti népek folklórjával, ugyanis számos egyezés található benne.
Mindenesetre, a most megjelenő mű jó alapot szolgáltat a kutatóknak ahhoz, hogy
felderítsék a magyar néphit keleti kötődéseit, és egy alapos, átfogó kutatás
révén kiderülhet az, hogy a magyar nép mennyit őrzött meg ősei táltos hitéből,
hagyományából. Másrészt azt is nyomon követhetjük, hogyan mentettek át bizonyos
hiedelmeket a keresztény vallásba, és hogyan alakult egy-egy ősi szokás sorsa
Európa szívében.