My rocks ?És jön a zene. Összerándulunk az ismeretlen mélyből fölkorbácsolódó
majdnem-kín szenvedélytől, izzadva, izgulva, zuhog a gyönyör ránk ? bár sokkal
ártatlanabb fajta, mint az ősök gondolnák, ha most ránk nyitnának. Nem egymást
izgatjuk föl ennyire: a Hang teszi. A síkos glisszandó. Az ilyen-még-nem-volt.?
Falcsik Mari prózája a gyerek- és ifjúkori eszmélés, az első gyönyörök és
csalódások idejébe visz vissza, s aztán tovább ? az emlékezet hajszálcsövein.
Nem annyira a nosztalgia borzongató-kéjes érzésének felszítását szolgálja ez,
bár egyszerre gyönyör és fájdalom, a szavak gyönyöre és a lélek fájdalma, ahogy
egy fiatal lány úgy érzi: a világ árvája lett, fölrobbant otthonáé,
hiába-szerelméé? De nem? nem nosztalgia ez, inkább az örök ? ?igazi? ? idő
ritmusa: az élet minden örömének és fájdalmának átélése még egyszer, irodalommá
varázsolva: saját kis és nagy tragédiákkal és az élet során a tudat mélyére
űzött sejtelmes történetek előhívásával: mintha csak film készült volna róluk. A
történetek főhőse többnyire ő maga, a szerző, Mari, de lehet az apja is (aki
széppé mitologizálja az életét), lehet egy gyerek, akit nem szeretnek (mert akit
szerettek, meghalt), lehet Poncius Pilátus és Magdaléna, és lehet egy kisvárosi
alkoholista apa elől menekülő fiú? És minden történet közben szól egy dal ? s
talán mindegyik történet zene is egyúttal: a szó, a költő ezúttal prózai szava
hol csitító, hol karcos, fölkavaró zenévé változik: hol dörzsös ritmus szól
benne, hol fémes gitár, hol az a visító síkos glisszandó.