Szerelem made in Italy Egy nap eltűnik a nagymama. Lehetséges, hogy elrabolták?
Vagy talán megszökött a szerelmével? Egyáltalán létezik szerelem hatvanon túl
is? Olaszországban minden megtörténhet... Részlet a regényből: A tökfej Parlagi
hol azzal gyötör, hogy a fogalmazásaimat csak részben zárom le, hol pedig azzal,
hogy túlságosan is lezárom őket. Tehát vagy azt vágja a fejemhez (szerintem
persze abszolút jogtalanul), hogy hiányérzetet hagyok az olvasóban, vagy azt,
hogy szájbarágós vagyok és nem eléggé költői. No igen, az írói vénájával
úton-útfélen dicsekvő Parlagi tanár urat - megjegyzem, én Parlaginak csupán
néhány borverséről meg hat-hét, különféle divatos, de meglehetősen gagyi lapban
megjelent cikkéről tudok ?-, úgy tűnik, kizárólag történeteim vége
foglalkoztatja. Nem így a talán csekélyebb művészi érzékkel, de biztosan jóval
nagyobb logikával megáldott anyámat. Őt történeteim eleje érdekli csak igazán,
meg az előzmények, az indítóokok, vagy ahogy ő mondaná: ?A mozgatórugók, amelyek
lehetővé, sőt elkerülhetetlenné teszik, hogy valami megmozduljon, elinduljon.?
?Az elején kezdd, a legelején? -? szinte hallom Anyut most is. Csakhogy ezúttal
borzasztó nehéz eldöntenem, pontosan mennyit is kell feltétlenül visszaugranom
az időben ahhoz, hogy a történet, amelyet elmondani készülök, mindenki számára
érthető és kerek legyen. Jó két hetet, amikor Nagymama egyik pillanatról a
másikra kámforrá vált? Kicsit több mint két hónapot, amikor a vakáció idejére
Apu engem Nagymamára bízott? Esetleg arról a különös, tavaly nyári napról
beszéljek először, amikor Anyu több mint százórás gyakorlóvezetés után
váratlanul megkapta a jogsiját, én meg ?? nem kevésbé váratlanul ?- végre szert
tettem a csókolózás terén arra a, ha nem is elsőrangú, de legalább valamicske
tapasztalatra, amelyre már évek óta annyira vágyódtam? Vagy éveket ugorjak
vissza az időben? Akár hármat is, amikor Nagymamának sikerült rávennie a
szüleimet, hogy mégse francia, hanem olasz különórára írassanak be? Nem, három
év túl nagy idő? Nem? De igen! Megvan! Tudom már! Ott kell kezdenem, hogy tavaly
ősszel ?- alighogy gimis lettem ?- Anyu elment. Oké? ezt egy kicsit máris
pongyolán fogalmaztam. Anyu rendes nő. Azt, hogy elment, egyáltalán nem úgy
értem, hogy lelécelt. Szó sincs róla, hogy Anyu képes lenne bennünket csak úgy
hipp-hopp elhagyni. Fogadok, hogy még a világ legklasszabb pasijáért se tenné.
Ha azt mondtam, hogy Anyu elment, azt egyszerűen úgy értettem, hogy fogta a
cédéit meg a ruháit, s elrepült kutatni. Amerikába, egy évre, a keleti part
egyik egyetemére. A repülőtéren indulás előtt persze még megígértette a
húgommal, Mártival, s velem, hogy igyekszünk majd nem szomorkodni, és
karácsonyig (a legközelebbi viszontlátásig), ha fogcsikorgatva is, de csak
kibírjuk. Nem volt nehéz betartani az ígéretem. Hét közben a gimi, az olasz és a
tenisz mellett aligha jutott volna időm még szomorkodni is! Hétvégén meg ott
voltak a csajok, Ica és Kati. Ha csak tehettem, egész nap velük lógtam. A
tóparton sétáltunk, a Fő utcán korzóztunk. Moziba mentünk és színházba;
beugrottunk a Kamarába egy-egy könnyedebb darabra. Vasárnap gyakran mentünk Ica
és a tánccsoportja fellépésére is: nyugdíjasklubokba, öregek otthonába,
sportrendezvények díjkiosztó ünnepségére, gálaestre, szoboravatásra, s még
sorolhatnám, hány helyen meg nem fordultunk! Szombat este azonban természetesen
csak egyvalami jöhetett számításba: a Kodály téri tinidiszkó! Héttől háromnegyed
kilencig minden áldott szombaton ott buliztunk. S maradtunk volna mi örömmel
akár tízig, záróráig is, ha nekem meg Katinak nem csak kilencig lett volna
kimenőnk. (Mondhatom, a leghelyesebb srácok mindig akkor érkeztek, amikor nekünk
már éppen menni kellett!) Ha jobban belegondolok, persze nem állítom, hogy Anyu
egyáltalán nem hiányzott. És például a tizenötödik születésnapomon, emlékszem,
egész nap ott motoszkált a fejemben, vajon ő hogy bírja nélkülünk. Merthogy
sejtettem, neki azért csak nehezebb. Egy idegen országban, teljesen egyedül!
Nagymama vasárnapi finomságai, Apu becéző szavai, Márti egész lakást betöltő
csacsogása s az én oltári rendetlenségem nélkül! (No igen, meglehet, hogy ez
utóbbi azért mégsem hiányzott neki annyira.) Visszatérve magamra, csak
megerősíteni tudom a korábban tett kijelentésem: Anyu távolléte keltett bennem
ugyan némi hiányérzetet, de szomorkodni biztosan nem szomorkodtam. Sőt még
örültem is volna talán, ha minden a tervek szerint alakul, azaz ha Apu is elmegy
Amerikába, és én Mártival Nagymamához költözhetek. Anyu azonban keresztülhúzta a
számításainkat: az utolsó pillanatban csak azért is megtanult vezetni. Apu nem
kényszerült hát foglalkozást változtatni, sofőregyenruhát ölteni. Nem kellett
fájdalmas búcsút vennie a kutyáitól, a papagájaitól, az ékszerteknőseitől, az
injekciós tűitől, az oltóanyagaitól? Pedig én már ezerszer elképzeltem, hogy egy
álló évig mást se csinál majd, mint sötétkék, ellenzős sapkában, fess
egyenruhában hozza-viszi Anyut; sárga, puhán suhanó limuzinnal, kutatóintézetről
kutatóintézetre, fogadásról fogadásra. Nem vitás, Anyu rengeteget vesztett a
varázsából azzal, hogy megtanult vezetni. Elegáns, finom dáma lehetett volna a
világ legjobb sofőrjével az oldalán! (?)