Ebben a történetben volt sok minden. Volt benne három ember. Volt benne
repülőút. Volt benne ferde tornyú kisváros. Volt benne tengerpart. Volt benne
piros esernyő. Volt benne eső. Volt benne csatangolás az esőben. És volt benne
Toscana. De nem a napsütötte, hanem a ködös. Mint egy breton, walesi, ír vagy
skót, vagyis egy kelta táj. A festő arra gondolt: micsoda motívum. Micsoda
műkereskedelmi űrt fog ezzel kitölteni. Mindenki csak a napfényes Toscanát
ismeri, könyvek tucatjait, filmek százait lehet olvasni, megnézni róla, és
giccsfestmények tömkelegén festik meg. No de majd ő. Majd ő megmutatja. Azt a
másik arcot, a kevésbé mosolygósat, a ködálarc mögé rejtezőt. Amit ők
megismertek azon a novemberi úton. Veszik majd a képeit, mint a cukrot. Ő lesz a
Ködös Toscana festője, ahogy Van Gogh a provence-i mezőké, Monet a tavirózsáké,
Cézanne pedig a Montagne Sainte-Victoire-é. Erre gondolt a festő, de valójában
nem erre gondolt. Sokkal inkább gondolt arra a két emberre, az ő barátaira, az
útitársaira. Rájuk gondolt, és a zenét hallotta, azt a különös dallamot. A kelta
keringő dallamát. Ezekben a történetekben van sok minden. Emberek, repülőutak,
tengerpartok. Festők és negyvenéves férfiak, akiket hol Kollariknak hívnak, hol
nincs nevük, csak történetük. Nők, akik hol szeretnek, hol hűtlenek, hol jelen
vannak, hol a hiányukkal vannak jelen. Vannak tájak, vannak városok, van hegy,
van tó, van tenger. Ezekben a történetekben nincs ott a teljesség, mert a
teljesség talán csak önmaga hiányaként létezik, de megvan benne mindaz, amit
életnek hív az ember. Az élet egy lehetséges változatának, amelyben ott szól a
kelta keringő dallama.