Pesti magánszínházak a két világháború között - Transzatlanti hatások, lokális
érdekvédelem A színház kultúrában betöltendő szerepe, finanszírozásának mértéke
újra társadalmi viták középpontjában áll. Ezt a napjainkban érzékelhető színházi
modellváltást törekszem kultúrtörténeti kontextusba helyezni a két világháború
közötti magánszínházi működés feltételrendszerének és szakmai érdekvédelmi
szerveződéseinek áttekintésével. A szaktanulmányokból álló kötet levéltári
alapkutatásra épül: a Budapesti Színigazgatók Szövetségének az Országos
Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában található, az 1918- 1942-es
időszakot felölelő anyagára, valamint a Vígszínház szintén ott őrzött
iratanyagára támaszkodik elsősorban. A cél, hogy a vígszínházi vezetés és a
pesti magánszínházi igazgatók szervezetének kulturális rezilienciáját, a
kihívásokra reagáló alkalmazkodási technikáit döntően nem nyilvánosságnak szánt,
eddig ismeretlen szempontokat tartalmazó jegyzőkönyvekből, belső dokumentumokból
ismerhessük meg. A transznacionális színháztörténet szemszögét alkalmazó
tanulmányok nem elsősorban alkotók (színészek, rendezők), hanem a magánszínházak
működését, profilját, repertoárját döntően meghatározó magyar és külföldi
tulajdonosok, bérlők, színigazgatók tevékenységének és szakmai hálózatának
vizsgálatát célozzák. Hiszen a Budapesti Színigazgatók Szövetségének vezetőségét
alkotó, tőkével rendelkező vagy tőkéstárssal működő színigazgatók nyerték el a
székesfővárostól a koncessziót, ők szerződtették és fizették a művész- és
kiszolgálószemélyzetet. Gyakran ők döntöttek a bemutatandó darabok lekötéséről,
befolyásolva ezzel a repertoárt és a befogadói ízlést. A mindig kiemelt
jelentőségű fővárosi színházi életben az állami támogatást élvező Nemzeti
Színház önmagában nem lett volna képes külföldön is piacképes produkciókat
létrehozó színházi ipart fenntartani, és partnerként bekapcsolódni a kozmopolita
szórakoztatóipari hálózatokba.