Orbán János Dénes legszebb versei Szokatlanul más költészettel állunk szemben az
Ünnepi Könyvhét alkalmából megjelent kötetben, mint amilyet fiatal erdélyi
költőktől elvár a magyar irodalmi közvélemény. Orbán versei annyira másak, hogy
már első pillantásra is szinte minden megmozdulása provokatív: témaválasztása,
motívumrendszere, szinte minden alkotásában jelen lévő költőszerepei a
költészetről szóló szándéknyilatkozataival együtt gyakran a szakítás, a botrány
jegyében szólnak. Furcsamód ugyanakkor jelentkezése egyáltalán nem jelenti azt,
hogy el akarná hagyni, vagy meg akarná tagadni erdélyiségét. Hiszen úgy írja
verseit, követve Ady Endre, Kassák, a múlt század avantgárd költőinek példáját,
hogy éppen azt a hagyományt mutatja fel a visszájáról, amelyben felnőtt. Rá
valóban illik a szegedi irodalomtörténészek által Derrida nyomán megfogalmazott
dekonstrukció paradigmája, mint egész művészetét átfogó és meghatározó irodalmi
gesztus. Az általánosításokkal folyvást szembeszegülő egyénisége, a hagyományt
és a nyelvet átható, az olvasót megtévesztő alkotói magatartása, gyakran a
rombolásig menő indulatossága és ezzel együtt érvényesülő derűs humora mind a
kötelező kizárólagosság igényével megfogalmazott, rögzített, patetikus irodalom
ellenében hat. Ez a szubverzív magatartás, ez az iróniával párosuló sokféleség
mindezeket az elemeket egy olyan saját stílusban egyesíti, amely magában
hordozza ezeknek az elemeknek az egymásra vonatkoztatottságát, és úgy nézi a
világot, hogy az összes durvaságon, obszcenitáson, giccsen keresztül is
felcsillan az örök szépség. Saját költészetét az állandó szerepjátszás mellett
valami igaz tükörképének is tekinti: Árnyékom a vers./ Úgy születik, hogy te rám
ragyogsz. A könyvet Margócsy István tanulmánya zárja.