Bánom is én? Három megsárgult füzet és néhány kitépett lap, a Szobotka Tiborra
oly jellemző, jobbra dőlő betűkkel teleírva. Ebben a formában kerültek elő
nemrég az író hagyatékából az 1953-1961 közötti évekről tanúskodó naplói,
melyeket most első ízben vehetünk kézbe a Bánom is én című kötetben. De vajon
kifaggatható a múlt? És mi történik, ha egyszerre többen is szóra akarják bírni?
Szobotka Tibor naplóit forgatva az ember könnyen úgy érezheti, hogy
feljegyzéseinek olvasása valójában dialógus. Olyan párbeszéd, melyben az író, az
olvasó és az író felesége beszélget egymással. Szobotka is javította utólag
saját szövegeit, egyes részeket gondosan kitörölt vagy átsatírozott. Ám a
naplókat férje halála után Szabó Magda is ellátta széljegyzetekkel. Ezt hiába
radíroztad ki, erre emlékszem - írja egy helyen az írónő. Az efféle
megjegyzések, illetve az egyes lapok tetejére írt kérdések teszik igazán
elevenné a szöveget. Az író kezdetben a napi események tényszerű megörökítésére
törekedett, feljegyzései által megismerhetjük mint tanárt, egyetemi oktatót,
műfordítót és irodalomtörténészt. Az idő múlásával, a nehéz, zaklatott
életkörülmények hatására azonban egyre gyakoribbá válnak a történésekhez fűzött
kommentárok, reflexiók, melyekből nyomon követhető az elszenvedett
méltánytalanságok nyomán beinduló érzelmi hullámvasút, ami egész életét
végigkísérte. A feljegyzésekben természetesen felesége, Szabó Magda szereplőként
is állandóan jelen van. Munkásságának egyik legfontosabb időszaka, prózaíróvá
válásának folyamata is elénk tárul, csakúgy, mint a kapcsolati háló, a
szellemi-kulturális közeg, amelybe a házaspár tartozott. Feltűnnek a korabeli
művészeti élet szereplői, s érzékletes képet kaphatunk arról, hogyan teltek az
ötvenes években az író házaspár hétköznapjai és ünnepei. Szobotka Tibor naplói
tehát személyes és kordokumentumok is, melyek visszarepítenek minket az időben.
Így lesz ez a kötet meghívó a múltba, melyet Szobotka Tibor küldött nekünk.