Meghalni olyan / Élni olyan Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó,
hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy
filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal,
falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával
és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled
szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres ?
vagyis félig teli ? söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a
szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával
teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád,
hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába,
esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még
voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom,
hanem egy évszám volt. Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy
életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut
eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a
túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó
hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És
miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy
Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik,
valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató,
időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk.
(Benedek Szabolcs)