1945. augusztus 26-án vasárnap születtem amerikai hadifogságban, az ausztriai
Steyrben. Az, hogy létrejöttem és megmaradtam, maga a csoda, és ez tart a mai
napig, mert fogalmam sincs arról, milyen a tervezhető élet, a biztonság. Az
egész életem a túlélésről szól, arról, hogyan lehet defenzív létben mégis
előrehaladni és a lehetetlent megoldani! Én azért vállaltam el több
munkahelyemen hagyomány nélküli, úttörő munkát, mert így az udvari bolond
szabadságát élvezve kipróbálhattam, hogy mire vagyok képes, és meddig tűri el a
hatalom a szabad mozgásomat. Amikor úgy éreztem, hogy fogy a szabadság levegője,
továbbálltam, és bár úgy tűnt, hogy más szerepet kaptam, ez csak a látszat volt,
én ugyanaz a kísérletező kedvű, naponta a hatalom bajszát cibáló NŐ maradtam
máig. Az 1982-től 1991-ig tartó életszakaszomat a Kossuth Klub élén, így, utólag
visszatekintve, kegyelmi állapotként éltem meg, ráadásul azokkal együtt, akikkel
ezt a szellemi menedékhelyet, mint a templomot, felépítettük. Természetes
körülményként vettem tudomásul, hogy veszélyes közegben dolgozom, ehhez
hozzászoktatott a gyermekkorom, így felnőttként az örökös megfigyelés Damoklesz
kardja már nem rettentett meg. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy
egyszer még melegséggel a szívemben, örömmel a lelkemben és az agyamban
emlékezem egy velejéig romlott rendszerben kinyílott szellemi virágos kertünkre,
ahol bár a rend őrei szöges bakanccsal próbálták időnként eltaposni a
gondolataink éppen kiserkent palántáit, de érdemben már nem tudták
megakadályozni, hogy szárba szökkenjek! Engem már nem ijesztenek meg a jelen
életet és szellemet pusztító vad tájfunok, az igénytelenség cunamijai, a mi
értékrendünk lassú enyészete. Bátran mondom ki, hogy előttem a múltam, ami
nemcsak egykoron volt gyakran meglepően szép és értelmes, hanem mára az sokunk
féltett közkincsévé vált. Állítólag a korral megszépülnek az emlékek, én ebben a
kegyben még nem részesültem, sőt e könyv írása döbbentett rá, hogy az agyi
merevlemezem mindent alaposan betárolt, és bár 32 éve jó mélyen elástam, most az
első füttyszóra előbukkantak, mint a huszárló a trombita hangjára. Miért? Mert
végre nyíltan megoszthatom azt a fantasztikus emlékhalmazt, ami eddig csak az én
kincsem volt. Sokan emlékezhetnek nálam részletesebben egyes eseményekre,
dátumokra, de az emlékek összessége csak az én fejemben, a szívemben volt
mindeddig megtalálható. Az, amit ebben az emlékkönyvben tényként leírok, semmit
nem szépült vagy csúfult az idők emlékezetében, talán lehetnek dátumbeli
tévedéseim, de miután mindent, amit itt közreadok, az emlékezetemből kellett
előbányásznom, az esetleges apró időbeli tévedések, remélem, megbocsáthatóak. De
mindazért, amit leírtam, garanciát és felelősséget vállalok! Isten engem úgy
segéljen!