A szigorú, tömör négysorosok, a körömversek végső formára csiszolt, tényszerű
közlései új színt jelentenek a kolozsvári poéta, Kányádi Sándor lírájában. A
megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében
veszélyeztetett romániai magyarság sorsának kibeszélőjeként a gerinc állapotáról
vall bennük, általuk a költő, s vall a maga emberi-költői rettegéséről: meddig
maradhat ember az ember, meddig maradhat töretlen a gerinc, gyötörtetéseiben ép
a lélek. De új a gondolatok kozmikus futása is a Vannak vidékek ..., a Históriás
énekek, a Szürke szonettek, az Űrsorompó élőbeszédszerű, mégis rímes-ritmikus
végtájú, szellemtől ragyogó, mélylélektani élességű, létmélységeket bejáró
verseiben. Kányádi Sándor tévedhetetlenül a kisebbségi lét költője,
sorstársainak verssel világító lámpása, de nem véletlenül üzenhet a Dél
keresztje alatt élő véreink: üzennek a költemények minden, emberségében
megsértet, jogaiban gátolt, megszomorított sorsának. Évtizede, az utolsó kötet
fekete-piros verseiben valamivel, hajszálnyival több volt a remény. A Sörény és
koponya zokogó költője már csak abban bízik: véshet talán egy vonást, mondhat
bár egy miatyánkot, írnoki alázattal rögzítheti a kort, a pillanatot.
Elmúlhatatlanná teheti élete és életük gyötrelmeit. A költő felnőtt a szerephez.
A 60. születésnapra készült Sörény és koponya lírikusa az élményit átélő,
egyszermind intellektuálisan megítélő művész helyzetéből fogalmaz: létérvényű,
közösségi érdekű ítéleteket.