Prekoncepciókban, előítéletekben oly gazdag világunkban miért pont a
kontempláció témakörét kerülné el a korszellem egyszerűsítően kritikus
megközelítése? Tudjuk és értjük, hogy könnyebb, gyorsabb és sokak számára
emészthetőbb az előre gyártott sarkosan pontos fogalmak és címkék igen-nem,
fekete-fehér dobozába belehelyezni dolgainkat. Ám imaéletünket illetően mégsem
javasolt ezt az utat járni. Helyette talán megengedtetik egy paradox képpel
élve, a szemlélődés csendes és mozdulatlan táncába hívnom mindazokat, akik újra,
vagy még mindig, vagy - Isten kegyelméből - mindvégig vállalják a
belebocsájtkozást a Végtelenbe. A zsámoly a láb feltámasztására, vagy ülőhelyül
szolgáló bútordarab. A Szentírásban Isten rendkívüli nagyságának kifejezésére,
valamint Krisztus győzelmének és a világ feletti uralmának bemutatására szolgáló
képi elem. Mi csak csendesen ücsörgünk rajta, hogy így is részt vegyünk Isten
csodálatos tervében, mint cselekvő imádók. Imánkkal magát a világot szenteljük
Istennek akként, hogy a szemlélődés során lelki áldozatot ajánlunk fel,
önmagunkat adjuk oda áldozatul, hogy Krisztus által, Ővele egyesülve váljunk
Istennek tetsző kedves lelki áldozattá. Van még üres zsámoly. Szabad egy táncra?