A pusztai vadóc maga a Szerző, Seres Katalin, a paraszti világ kötöttségeiből
kitörni vágyó, abból ki is kerülő gyermeklány. Ám ez a paraszti élet és kemény
törvényei alakították gondolkodását és formálták viselkedését. Vágyott egy
másik, az egyéniséget jobban elismerő, az egyéni képességeket kibontakozni hagyó
és kiteljesedni segítő szabadabb élet után, ahol nemcsak a kíméletlen fizikai
munka és a vagyon az ember egyetlen értékmérője, ahol az ember nem annyira
kiszolgáltatott. A pusztai életből kiszakadó vadóc a vastörvényű tanyai világtól
távol került ugyan, ám egy hasonlóan szigorú szabályok szerint elrendezett
életbe és közösségbe jutott: a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek
rendjének lett tagja, apáca, dolgozó nővér, rendi nevén Mária Avita. Bár ez a
világ sok vágyott értéket közvetített számára, szeretetre és függetlenségre
vágyó egyéniséget ismét csak gúzsba kötötte. Életrajza, családregénye ezért
szinte semmi másból nem áll, mint a különböző kultúrák, értékrendek
konfliktusainak, az egyéni célok és az elvárások, a szabályok ütközésének
leírásából. A megnemértések sorozatából. Örökös áldozathozatalból. Sok-sok
nehéz, kevéssé magasztos, döbbenetes, szinte hihetetlen, ám mégis megtörtént
eseményből, és sok lélekemelő, lelket szabadító lírai pillanatból. S mindezt
egységes stílusban, nagyszerű helyzet- és jellemábrázoló erővel írta meg a
Szerző. A pusztai vadóc egy olyan embernek a története, aki bizalommal
kapaszkodott az Isten kezeibe. Emlék és emlékeztető a családnak, a
mesterszállásiaknak, tanulság az Olvasónak.