Én az öregfiúkból lettem profi játékos. Harmincnyolc éves voltam, amikor egy
ausztriai teremtornán az újpesti veteránokkal futballoztunk, és annyira jól ment
a játék, hogy az osztrák másodosztályban szereplő 1. Simmeringer SC szerződést
ajánlott nekem. Ami nem sikerült aktív játékosként, az sikerült a
visszavonulásom után: hivatalosan is a futballból éltem. Előtte Újpesten papíron
a Belügyminisztérium alkalmazottja voltam. Azért kaptam a bérem, mert napi négy
órában bejártam a rendőrségre, ahol a nyomozóosztályon üldögéltem. A mi időnkben
nem lehetett bevezetni a profizmust, mert azt összeegyeztethetetlennek tartották
a szocializmussal. Éppen ezért mi szórakozásként gondoltunk a labdarúgásra, míg
a nyugat-európai sztárok hivatásként tekintettek rá. Ez döntött a Bayern München
és a Juventus elleni BEK-meccseken? Részben igen. Spanyolországban értettem meg,
mi a profizmus, amikor edzőként figyeltem, hogy milyen kőkeményen aprították
egymást a játékosok az edzésen. Én olyan közegből jöttem, ahol a hétvégi meccsek
előtt már lazítottunk, a spanyolok meg úgy játszottak, mintha az életük múlt
volna rajta. Miért? Mert az volt a tét, hogy a hétvégén ki kerül be a
kezdőcsapatba. Nekik ez volt a szakmájuk, ezért kapták a pénzt. Ott jöttem rá,
hogy a futball nemcsak játék, mint nálunk, hanem szakma. Senkit sem kellett
nógatni, senki sem lazsált. Óriási ambíció volt bennünk. Ez az igazi profizmus.
Eközben minket amatőrnek hívtak, de profin tudtunk futballozni...