Ruprecht László A Stílusos Vidéki Éttermiség Egyesület elnöke, a kötet
ötletgazdája 1973-ban született Móron, az Alba Regia szállóban kezdte
karrierjét. Innen Budapest egyik legjobb szállodájába, az Atrium Hyattbe került,
ezt követte a Kempinski, majd az ország első ötcsillagos kastélyhotele, a
Sasvár, ahol 25 évesen konyhafőnök lett. Tanult Franciaországban és
Németországban, a párizsi Ritz mesterkurzusán világszínvonalú képzésben
részesülhetett, majd megszerezte a Lenőtre konyhaművészeti iskola diplomáját is.
2005-ben a nemzeti szakácsválogatott csapatkapitánya, 2011-ben az ország első
EU-elnökségének gasztronómiai vezetője volt. Számos eseményen képviselte
hazánkat az Egyesült Királyságtól Japánig. A Köztársasági Elnöki Hivatal jó
néhány kiemelt díszétkezését alkotta meg. Tanácsadóként segítette vidéki
éttermek és szállodák megnyitását és munkáját, amelyek közül a Michelin többet
is díjazott vagy ajánlott. 2012 óta egyesületével Magyarország, Felvidék és
Erdély gasztronómiájának fejlődésén dolgozik. 2018-ban Pro Turismo díjat,
2023-ban a Magyar Érdemkereszt ezüst fokozatát vehette át. Meggyőződése, ha az
ember valamibe belefog, azt csak a legmagasabb szinten érdemes végezni. A
külföldi látogatók rácsodálkoznak a magyar konyhára, ám nálunk még mindig a
kishitűség uralkodik, mindenkihez csak alkalmazkodni akarunk, saját értékeinket
háttérbe szorítjuk. Pedig művészetünkre, építészetünkre, zenénkre,
hagyományainkra, múltunkra büszkék lehetnénk, s utóbbit legkönnyebben épp a
gasztronómián keresztül mutathatnánk be. A könyv, amit a kezében tart, nem 1100
év magyar konyhakultúrájának pontos kutatások alapján megírt tudományos
összefoglalója. Sokkal inkább egy játék: logikai is, stratégiai is, útvesztős
is. Utazás térben és időben, ami magában hordozza az eltévedés lehetőségét, de a
türelemmel viselt megpróbáltatásokért a jutalom sem marad el: új ízeknek,
régmúlt korok illatainak felfedezése és megosztása azokkal, akik örömmel ülnek
le majd az asztalunk köré. Ajándék nekik és magunknak. Közös múltunk újbóli
megélése. Öt-öt, hosszú mérlegelés után kiválasztott recept képviseli benne
hazánk történelmének tizenegy korszakát, gasztronómiáját, azt a művészetet vagy
tudományt, ami a kultúra és az étel közötti összefüggést kutatja és jeleníti
meg, és minden mást, ami az evéshez tartozik. Elvileg lehetetlen vállalkozás.
Gyakorlatilag egy hatalmas, az évszázadok alatt elhalványult mozaikkép tizenegy
kis kockájának fényesre csiszolgatása. Ez volt a könyv létrehozóinak játéka,
amiben hosszú hónapokon keresztül örömmel vettünk részt. Mi lenne, ha csak azok
az alapanyagok állnának rendelkezésünkre, amelyek Szent Márton hegyének, a mai
Pannonhalmának környékén ezer évvel ezelőtt megteremtek? Milyen köretet
készítenénk a megfőtt hús mellé, ha rizsnek, krumplinak még a hírét se
hallhattuk, bors hosszú évek óta nem ért el a Kárpát-medencébe, de vacsorára a
törökverő Zrínyi Miklóst és udvarát kellene megvendégelnünk? És mi lenne, ha
Bethlen Gábor fejedelem esküvői menüjét kellene összeállítanunk abban az időben,
amikor az ország területének több mint egyharmadán a török az úr? Az egyes
fejezetek receptjeihez olyan alapanyagok tartoznak, amelyeket az adott
korszakban már nagy valószínűséggel használtak. Törekedtünk arra, hogy mindegyik
ételt elő lehessen állítani az eredeti módszerek szerint is: főzve, sütőharang
alatt tűzhelyen, úgy, ahogyan az udvari szakácsoknak és a háziasszonyoknak
kellett valaha, a receptleírásoknál az egyszerűbb elkészíthetőség érdekében
mégis segítségül hívtuk a modern konyhatechnológiát. A kötet játékos elnevezése
mögött a tartalom komoly: művelődéstörténeti összefüggésben mutatja be a
magyarok gasztrokultúráját. Kulturális olvasztótégely, így is szokták emlegetni
a Kárpát-medencét, ahol a különböző hagyományok termékenyítőleg hatnak egymásra
már több mint ezer éve. A magyar nyelv, bár megőrizte eredeti nyelvtani
sajátosságait és ősi szavait, a környezet és a szokások változásával rengeteg
türk, szláv, germán, latin és ki tudja, még hányféle nyelv szavait formálta át
és tette sajátjává. Ugyanez játszódott le a magyar konyhával is: környező és
velünk élő népek alapanyagait, ételeit, italait, főzési technológiáit ismertük
meg és változtattuk át lassan-lassan szájunk íze szerint. Nem gondolunk rá, hogy
valaha a szláv törzsek termelte káposzta és az edényben fövő magyar disznóhús
összekeverésével éppúgy fúziós konyhát vittek a középkori várainkban, ahogyan
manapság az olasz pizza tetejére magyar kolbász kerülhet.