Az egész úgy kezdődött, hogy a Jóisten gépet adott a kezembe, amikor egy
izgalmas emberrel találkoztam. A gép soha nem érdekelt. Az ember igen. Csak
megnyomtam a gombot, s már filmen volt az élmény. Ez tetszett nagyon. Később
kiderült, hogy túl hosszú záridőt állítottam be - lassan ötven éve exponálok. A
gép közben átvette fölöttem a hatalmat. Élményekkel kellett etetnem
folyamatosan. Csak akkor maradt nyugton, ha elvittem északra és elvittem délre.
Ha bevittem fényes palotákba és füstös konyhákba. Ha táncoltunk részeg
zenészekkel, sírtunk kopott költőkkel, és nagy formátumú színészekkel szidtuk
hajnalig a világot. Fetrengtünk a művészet fennkölt mocsarában, hittünk
magunkban és egymásban, s nem engedtük közel magunkhoz mások gondolatait. De
megváltoztak a nappalok és megváltoztak az éjszakák. A világ nagy robajjal
átvonult felettünk. Mindannyian meghemperegtünk kicsit a sárban, aztán lassan
felálltunk és továbbléptünk. Ha mocsár volt, hát mocsár volt. Mégis igazgyöngyök
lapultak már a zsebeimben. Szolgáltam tovább a gépemet. Egyszer azonban addig
ismeretlen világra villantott. Hogy az ajtó magától nyílt ki, vagy kinyitották
nekem, már nem tudom, de kiderült, hogy ezer kilométerre az otthonomtól is
beszélik azt a nyelvet, amelyen nap mint nap álmodom. Pedig Apám szülői házában
ritka volt a magyar szó. Svábul beszéltek - ha vendég jött, németül. De most
Anyám nyelvéről beszélek. Az édes anyanyelvemről. Kopott költőim, regényes
napjaim, székely és csángó barátaim, emigrációban élő íróink nyelvéről. Különös
sorsok, ízes történetek csalogattak városról városra. Felpörgetett, színes napok
vártak rám. Sokkal több füstös konyha, mint fényes palota. Végül felfedeztem
újra a hitemet. Ráébredtem, hogy az ember nemcsak azért jár templomba, hogy
Istennel beszélgessen, hanem azért is, hogy önmagával.