Marina gyakran megfordul a sürgősségi ügyeleten. Mindannyiszor tele van
kék-zöld foltokkal, zúzódásokkal, de váltig állítja, hogy csak leesett a
lépcsőn. Pedig földszinti lakásban lakik, ahol nincs is lépcső. Az aranyfürtű,
kék szemű, csoda szép kis Velencét isteníti az apja, azt akarja, hogy a lánya
királynőként uralkodjon a divat világában. Műszempillás, rúzsos szájú
gyerekmodellt csinál belőle, kiszolgáltatva ezzel a férfiak perverz tekintetének
és vágyainak. Giorgia lekési a vonatját, pedig még aznap mindenáron el kell
jutnia Sevillába, a férjéhez. Örömmel fogadja hát egy bizalomgerjesztő külsejű,
vasúti egyenruhás férfi ajánlkozását: majd ő az autóján elviszi egy közeli
állomásra, ahol még elérheti a csatlakozást. Amikor a fiatal nő beül az éjfekete
furgonba, még nem sejti, mi vár rá. Angela egyre nehezebben tűri barátja
féltékenykedését, szüntelen gyanakvását. Mégsem képes végleg szakítani vele, és
magában keresi a hibát: lehet, hogy valahol a lelke mélyén mégiscsak bűnös? A
mai olasz irodalom nagyasszonyának, Dacia Maraini elbeszéléskötetének fókuszában
a nők állnak. Még alig serdülő, tapasztalatlan, hiszékeny gyereklányok,
érzékeny, szerelemre vágyó és éppen ezért talán túlságosan adakozó fiatal nők.
Látszólag törékenyek és sebezhetők, partnereik - férjek és szeretők -, ezért is
gondolják úgy, hogy akár erőszakkal is elvehetik azt, ami szerintük megilleti
őket. Összetévesztik a szenvedélyt a birtoklással, nem szeretni, hanem leigázni,
kisajátítani akarják a másikat. Ám Maraini megszomorított és megalázott hősnői
esendőségükben is erősek, küzdenek, néha pedig veszítenek és elbuknak, de nem
adják fel. Ahogy az is előfordul, hogy már túl késő, többé nincs menekvés, nincs
feltámadás. Dacia Maraini ezekben a felzaklató és szívszorító elbeszélésekben
napjaink egyik legvitatottabb és legfájóbb témáját, a nők elleni erőszakot
vizsgálja. A kötet látszólag tárgyilagosan, majdhogynem szenvtelenül előadott
történeteiben hátborzongató, tűéles pontossággal rajzolja fel az erőszak
anatómiáját, elemzi elkövető és áldozat sokszor ellentmondásos, bonyolult
érzelmi viszonyát, és fest hiteles képet arról a hol közönyös, hol ellenséges
társadalmi környezetről, amely nem feltárni, hanem leplezni igyekszik a bajt. A
kötet egyszerre látlelet, segélykiáltás és felhívás a világnak. De mindenekelőtt
megrendítő olvasmány. DACIA MARAINI a kortárs olasz irodalom egyik legnagyobb
tekintélyű, legtermékenyebb szerzője, fontos kulturális és közéleti szereplő.
Szinte minden műfajban alkot: költő, regényíró, esszéista, színpadi szerző,
forgatókönyvíró. Műveit több mint húsz nyelvre lefordították. Pályáját
újságíróként kezdte, a Corriere della Sera című napilap közölte írásait. Első
regénye 1962-ben jelent meg. Magyarul is kiadott, Marianna Ucría hosszú élete
című regényével 1990-ben elnyerte a rangos Campiello-díjat, majd 1999-ben neki
ítélték a Strega-díjat Buio (Sötétség) című elbeszéléskötetéért. 2008-ban
született regénye, a Végállomás Budapest 2019-ben jelent meg a Jaffa Kiadónál.