Az irodalomi művek olvasásakor, értelmezésekor mind a mai napig nagymértékben
támaszkodunk az érett romantika paradigmájára, elsősorban annak zsenikultuszára
és a szerző alakjára. Úgy tűnik, olvasási stratégiáink és kérdezési irányaink
lényegében az érett romantika paradigmájában állnak. Jelen kötet elemzései a
kora romantika egyes jelentős teljesítményeit a nyelv anyagszerűsége,
performatív teljesítménye felől olvassák újra, feltárva a szövegeken túlmutató
horizontokat. Olyan belátásokat tesznek lehetővé, amelyeket a szerző alakja, a
zseninek a bizonyossághoz, egy felettes, megkérdőjelezhetetlen és rögzült
igazsághoz fűződő közvetlen kapcsolata vagy a művészet égi eredetének elve
kitakar. Mesterházy Balázs könyve arra tesz kísérletet, hogy a romantika és a
kora romantika közti törést feltárva utóbbi radikális szövegalakítási eljárásait
vegye számba, amelyek révén megkérdőjelezhetővé válik a történeti folytonosság,
az egymásra következés szervessége és a problémátlan folytatólagosság dogmája. E
törést érzékelve látható, hogy például Novalis, a Schlegel fivérek, Goethe egyes
korai írásai vagy akár E. T. A. Hoffmann bizonyos munkái inkább a posztmodern
teljesítményéhez kapcsolhatók, mint saját korszakukhoz vagy korszakuk időben
lineáris folytatásához. A korszakok ugyanis a kötet tanulsága szerint elsősorban
olvasásalakzatok, amelyekkel a szétcsúszás és az újjáépülés játékában a
remekművek képesek szembeszegülni. A szerző portréját készítette: Ráduly-Bagoly
Tímea Mesterházy Balázs (Siófok, 1974), író, költő. 1999-2003 között az ELTE BTK
Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékén tanársegéd.
Szakterületei: a romantika irodalma, irodalomelmélet, retorika. 1999-ben a humán
tudományok területén elért eredményeiért Pro Scientia Aranyéremben részesült.