Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről. - Marie
Claire A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi
jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a
közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a
boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először
találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan,
pusztító erőt fedez fel magában. A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a
drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy
őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem. Éveken át
falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt,
húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval
valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a
fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal
valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát,
hogy folyt belőle a vér. Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját
bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny
tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor
kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem
ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet,
lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót
a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy
egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben. Ez a
páratlanul elegáns és érett próza pillanatok alatt beszippant, magával sodor, és
töprengésre késztet a komplexitásával, amely az emberi élet komplexitásához
fogható. - La Stampa, Nadia Terranova