Domonkos László műve önálló, szuverén szöveg. Lendületes narrációja,
szövegszervezése különös elegy: hol a hírlapíró, hol az esszét művelő
belletrista, hol az irodalomtörténész dominál. Maga a szövegmenet az időrendet
követi, és gyakran az irodalmi-politikai intézményi események, alkalmilag a
botrányok tagolják. A szerző nem tartja feladatának a magyar irodalom legutolsó
bő félszázada szisztematikus feldolgozását, ami viszont olvasóit is döntésre
kényszeríti: vagy elfogadják a munkáját így, ahogy van, vagy elutasítják teljes
egészében. Az én irodalmi ízlésem és irodalomértelmezésem sok tekintetben eltér
a Domonkos Lászlóétól, én alighanem nálánál jóval több olyan költőt és írót
tartok számon ebből a korszakból, akiknek teljesítményét a nemzeti irodalmi
kánonba (ha van ilyen...) tartozónak gondolom, ha a politikai álláspontunk
eltérő is, mindazonáltal Domonkos könyvét jelentős alkotásnak gondolom.
Felkészültsége, elhivatottsága garantálja munkájának etikus érvényességét, és
emellett számos olyan művet őriz meg a jövőnek, amelyek a napi irodalompolitikai
zajongás közben csöndesen eltűnőben vannak. És arról se feledkezzünk meg, hogy
ez az elsők egyike ama nagyobb terjedelmű irodalomtörténeti összefoglalások
között, amelyek fesztelen természetességgel tárgyalják ugyanabban a
szellemi-művészi térben az anyaország, valamint az utódállamok és az emigráció
alkotásait. Ez is olyan eredmény, ami biztos, hogy a rendszerváltozás pozitív
szaldójához írandó. (Részlet Alexa Károly ajánlójából)