Egy-két szerény kísérletet leszámítva, íme, ez az első prózai művem. Azt
hiszem, hogy három, egymástól igencsak különböző irodalmi beszédmód létezik: az
elénekelt költészet, a fennhangon elmondott színház, és végül a próza, ami leírt
forma. Mi az, ami engem megrettent? Korántsem a szavak és fordulatok
megválasztása, nem is a nyelvtani finomságok - mindezt végeredményben bárki
elsajátíthatja -, hanem a regényíró helyzete rémiszt, különösen pedig a
memoárszerzőé, mert ez a legveszélyesebb. Felettébb nehéz dolog önmagunkról
beszélni: lelkesen elhisszük a szerzőnek az összes rosszat, amit csak elmond
magáról, a jót viszont csakis kézzelfogható bizonyítékok alapján ismerjük el
neki, közben pedig erősen sajnálkozunk, amiért nem másra hagyta, hogy e
bizonyítékokkal foglalkozzék. A hazánkban elsősorban filmjeiről ismert szerző
regénye egy négykötetes életrajzi sorozat első része, amely a sajátos provence-i
kultúra varázslatos szépségű világát tárja elénk. A sziklás dombok, a
hegyoldalba épült apró falvak, szőlőskertek, olaj- és ciprusligetek, a fűszeres
borok hazájában nevelkedő Marcel egy vadászatról mesél, amelynek során
gyakorlatlan kezű, néptanító apja dupla mesterlövéssel ejt el egy ritka madarat,
a mediterrán ég alatt honos bartavelle-t. A történet persze nem csupán a dicső
vadászkalandról szól, finoman beleszövődik egy csöppnyi a francia történelem
nagy fordulataiból, egy leheletnyi a latin ősök emlékeiből és némi ironikus
bölcsesség az eszmék hiábavalóságáról. Marcel Pagnol, a napfényes,
levendulaszagú dél-francia vidék szülötte, ifjúságát foglalta e könyvbe.