Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből, forgatókönyvekből, színházi
rendezésekből álló páratlan életmű záróköve, ismételt igazolása annak a mindig
is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend, a Persona, a Rítus, a Suttogások,
sikolyok, a Fanny és Alexander írója és rendezője valódi anyagból, megélt
élményekből , tulajdon életéből építette műveit. Önéletírása számos ponton
világítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta már nálunk
is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű. Könyörtelen
igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget
kutatja mindenben, így kerülhet könyvében egymás mellé a legnagyobb
természetességgel a megalázó testi bajok leírása és Garbo, Chaplin, Karajan,
Olivier portrévázlata, a gyermekkori pofonok és a felnőttkori rendőri
meghurcoltatás, kamaszkori élmények a náci Németországban, riasztó tapasztalatok
a svéd szocialista pokolban, a menedékkeresés és részbeni kiábrándulás a
demokratikus Münchenben, siker és kudarc, sírás és nevetés. s, talán mondani sem
kell, ítélet nincs: Bergman nem dicsőül meg - sőt ellenkezőleg, inkább az
esendő, a szenvedő, a gyarló embert mutatja fel.