Féltett kishazák címmel olyan sorozatot indítunk, amely a lírai közelítésmód és
a szociografikus-riportszerű ábrázolás sajátságos elegyével mutatja fel
írástudók különböző, gondosan számon tartott, bensőjükben féltett kishazáit,
magyar városrészeket, kistelepüléseket, tájakat. Ezek azok a kisvilágok, bensőnk
zugaiba rejtett-óvott vidékek, amelyek különösen fontosak számunkra, amelyekhez
az ember gyermek- és ifjúkora vagy életének hosszabb szakasza fűződik. A 7 .
kötet Debrecen. Sokáig kerültem a Vargakertet. Amikor hazamentem, mindig sok
dolgom volt, család, barátok. S valamikor nemrég, már bőven a kétezres években
egyszer csak arra kanyarodott az autóm. Megálltam a Vargakert utca és a
Szoboszlói út sarkán, és néztem a mi régi házunkat. Már alig ismerek rá.
L-alakja megmaradt, szépen tatarozva, nemes anyaggal vakolva ott állt,
kertestől, mindenestől. A többi ház sem volt már a régi. Szebb lett minden. Hála
Istennek. S én egyszer csak elkezdtem zokogni, alig bírtam megkapaszkod?ni egy
öreg fa tövében, és rázott a sírás. Majd bemenekültem az autómba, s a volánra
borulva bőg?tem tovább. Nem tudom, mit sirattam. Máig sem tudom. Az ifjúságomat?
Aligha. Sosem érdekelt a korom. Mindazokat, akik már nincsenek? Nincs nagyanyám,
anyám, apám, sógorom, de hisz min?denkinek meg kell halni! És a haláltól meg
végképp nem félek. Akkor miért szorul el a szívem most is, amikor ezeket a
sorokat írom? Nem tudom. Talán a ?kishaza? tudatja velem, hogy ő milyen fontos
volt nekem, s hogy itt az ideje búcsút venni tőle. Mert elfelejteni úgysem
lehet. Van az a gyönyörű sorozat a televízióban, a Hazajáró. Aki még nem tette,
annak azt mondom, megérett az idő, hogy miként a műsor al?kotói, ő is járni
kezdje a hazát. Kishazát és nagyhazát, a csonka ha?zát, és a határokon túli
hazát. És akkor valóban hazatalál.