Ahogy életem a végjáték felé közeledik, egyre inkább érzem, hogy egy köddé vált
korszak alakjai jelt akarnak adni magukról. Az idő sürget. Hiszen már csak én
tudok számot adni róluk. E könyv eseményeit magam éltem át korai eszmélésem óta
sajátos, fotografikus szemlélettel, amely nyilván elfogult néha, mégis őszinte,
s számomra így igaz. Lehet, hogy néhányan az olvasók közül - nem sokan lehetnek
már - másképp látták a múlt sűrűn torlódó tragédiáit, komédiáit, de ez
bizonyosan megbocsátható egy olyan műnél, amely nem törekedett teljességre,
egyéni szemszögből vetítettem ki élményeimet. A világ, amelyről írok, nagyrészt
elsüllyedt már a felejtés vizében. Bizonyos elemei valószínűleg csak bennem
maradtak meg. E mélybe merült Atlantisz néhány eleven részletét próbáltam
kiemelni az idő oceanikus iszaprétege alól. Talán nem lesz érdektelen azoknak,
akik átélték történéseit, de a fiataloknak sem, akik egyáltalában nem tudtak
róla eddig.