A német realista prózának nincs Balzacja, Tolsztoja. A XIX. század legfontosabb
német regényét még Goethe írta meg a század elején: a Wilhelm Meister-t. Annál
remekebb műveket termett a német kispróza. Túlnyomórészt olyan nagyobb lélegzetű
elbeszéléseket, amelyek eltérnek a Boccaccio kialakította klasszikus
novellafajtától. Olykor már-már regényformát öltenek ezek az elbeszélések,
mindenesetre olyasféle szerepet töltenek be a német irodalomban, mint a
franciában vagy az oroszban a realista regény. A műfaj a romantika idején alakul
ki, és hosszú ideig magán viseli romantikus eredetének nyomait. Költői
realistáknak nevezik magukat azok a német prózaírók, akik a szűkös múlt századi
német viszonyok között önmagukba zárkózva képzeletük csapongását és hangulataik
hullámzását írják meg módjával tárgyiasított történeteikben. Schlemihl Péter
mögött világosan kivehető maga Chamisso, a ?mihaszna? mögött Eichendorff, a
?szegény muzsikus? mögött Grillparzer, Mozart mögött Mörike és a
Storm-elbeszélések öregedő emlékezője mögött maga az író. De még Kleist
fékevesztett Kohlhaas Mihályán, Hoffmann ördögi viccein vagy Meyer középkori
végzetdrámáján is jól áttetszik a költő személyisége, szubjektivitása. Mindez
szokatlan különlegesség a realista próza objektivitásához képest, az itt
egybegyűjtött XIX. századi német elbeszélők legjavának fő vonzereje.