Kedd volt. Augusztus első keddje. A nebraskai hőség úgy hömpölygött végig a
városon, mint valami száraz, forró tenger, amelynek súlyos, tömör hullámaival
minden lépésnél emberfeletti küzdelmet kellett vívni. Cedartown északi végében
két asszony álldogált az utcán. -Iszonyú ez a meleg! - mondta az egyik.
-Kibírhatatlan! - felelte a másik. Egy tojást tartott a hüvelykujja és a
mutatóujja között. Most kérte kölcsön a szomszédasszonyától. -Nincs is kedve
főzni az embernek ebben a fullasztó hőségben. Egy darabig hallgattak, aztán az,
amelyik a tojást kérte kölcsön, elindult hazafelé. Alig haladt tíz lépést,
megállt, visszafordult és titokzatos, izgatott hangon hátraszólt: -Nézze már!
Ott jön Laura Deal. Akármi legyek, ha nem a nagyanyja háza felé igyekszik.
Mintha még élne az öregasszony. A másik éppen olyan izgatott, fojtott hangon
szólt vissza neki. Cedartown északi részében könnyen izgulnak az emberek.
-Csakugyan! Na de ilyet! Hiszen tegnapelőtt temettük el... Néhány pillanatig
némán bámulták a kislányt, aki a szolfákkal szegélyezett, árnyas utcán
közeledett feléjük, de amikor odaért hozzájuk, tapintatosan a petúnia-ágyra
szögezték a tekintetüket.