A késő Ady költészete már tisztára balladai törvények között fejlődött, s e
magasrendű balladai élmény nyílt ki Nyírő József s az elinduló Tamási Áron
termésében. Mindketten a ballada folyása mentén indultak el, Nyírő meg is maradt
ezen az úton, s a ballada egész lényét beolvasztotta prózájába. ...Egyik
legmaradandóbb s felejthetetlen írásában a székely Kolozsvárra viszi nagy-beteg
feleségét. Már a tanár sem tud rajta segíteni, az asszony meghal s nincs pénz,
nem lehet hazaszállítani. Sokáig vívódik és töprenkedik a székely, végül is
felöltözteti a halott asszonyt, s beülteti a vasúti kocsi sarkába, mintha élne,
így viszi haza, hogy a honi temetőben pihenjen, hiszen ez volt a végső
kívánsága. Az utasok észreveszik, hogy halott utazik, de valami különös érzés
fut át rajtuk, s nem szólnak semmit. A kalauzt is megkapja ez az érzés, és
szemet huny a dolog felelt. A férfi pedig nem bírja tovább. Csendesen sírni
kezed. A szerelem, boldogság, élet, álom jut eszébe, az együtt töltött idők,
tervek, erők, lélek minden, amit ez a kihűlt asszony jelent neki. Érezte, hogy
valami csodálatosat cselekszik, és az életét adta volna érte. A hőssé való
növekedésnek új, belső útja jelenik meg előttünk, s a magyar nép belső méretei,
határai, így még nem láttuk a magyar népet, ez a népélmény már valóban túlnő a
realista-naturalista korszak szemhatárán... A magyar ballada új stációja ez: a
földmíves magyar arca szépül s tisztul meg benne.