Nagymamával napok óta mondogatjuk, hogy milyen bűnöket követtünk el, és hogy
ezekért mind bocsánatot kérünk. Csapkodjuk a mellünket, ököllel. Bár én nem
emlékszem, hogy örvendtem felebarátom baján, és hogy hamisan esküdtem volna. De
az igaz, hogy mások vagyonát irigyeltem. A Kelemen rózsaszín babáit meg a
lakókocsit, amiket Amerikából kapott, azokat tényleg. Nagyon. És az is igaz,
hogy hajthatatlan vagyok néha a rosszban. De nagymama szerint ez nem olyan nagy
baj, és biztos lehetek benne, hogy azért beírnak az élet könyvébe. Ő már nem
olyan biztos benne. Nem mintha olyan sok rosszat tett volna, hanem mert az ő
korában sosem lehet tudni. És akkor anya ott fog sírni, ahol senki sem látja.
Szerinte anya visszasírja még őt, aki az életét áldozta fel érte, de akkor már
késő lesz. A lelkiismeretével meg majd neki kell elszámolnia. Én kérem az
Istent, hogy mindenkit írjon be a könyvébe, az én édes anyukámat, az én édes
apukámat, az én édes nagymamámat, az én édes Dodókámat. Ő most nincs itt. Dodó
az én másik papám. Őt úgy kell hívni, hogy nevelőapa, de ez vacak egy szó. Én
neveztem el Dodónak, de már anya és nagymama is csak így hívják.