László Gyula 1940-ben másodszor tér vissza, két gyerekkori menekülés emlékével,
Erdélybe. Székely szülők, már apja a kirajzók útjára lépett, Budapesten a
Néprajzi Múzeum könyvtárosaként iskoláztatja gyerekét. A fiú magabiztos,
mosolygó, fiatal tehetség, de nem kezdő, és sokat tapasztalt szakemberek köre,
korábbi jeles elődök hagyatéka fogadja. Unitárius, mint kolozsvári támogatója,
az akkori erdélyi tudomány vezető személyisége, Kelemen Lajos. A támogatott
pedig több, mint tudós: képzőművész is, és született tanár. Szava, gondolata,
mint okos-szép lényegfeltáró mozdulat, amely egyetlen elegáns vonallal képez le
bonyolult, zsákutcás valóságokat, hatol a mélyükre. Ez a dolgozat elsősorban
róla szól. (...)...alapos, hatalmas munka, a magyar tudomány bolygatott és
bolygatatlan sírmezőit tárja fel, ahogy igazi régészhez illik, igazi
bátorsággal. Hogy mennyi esendőre lel, azon bárki, aki érintőlegesen is
találkozott már tudásszociológiai tartalmakkal, mosolyog. (...) A tudományos
világ népe ugyanúgy emberek, mint minden más ágazat szereplői. Hogy tévednek is,
sokszor és sokat? De legalább László Gyula és Roska Márton kezébe vette, amit
kutatott, a tárgyakat, amelyeknek a zalaegerszegi 1945-ös hamuban veszett aztán
nyoma. A többi egy legenda kezdete. A vége: László Gyula utolsó útján
Nagyváradig jutott, Ipolyi és Rómer városáig, lényegében így is végleg
hazaérkezett a Tündérkertbe. De Sepsiszentgyörgyre indult, ahol a Székely
Nemzeti Múzeum Barabás Miklós-kiállítását nyitotta volna meg, egy száz évvel
korábbi tehetséges székely vándorét. Ennek jogán köszönti most a múzeum
könyvtárosa a szerzőt: köszönjük! Akadjon értő olvasója, aki az itt feltárt
tündérkerti történetek szakpolitikai és politikai tanulságait is okosan-szépen
tudja levonni-hasznosítani. Lectori salutem!