Valahonnan nagyon messziről hallom, mintha a szomszéd szobában mondanák, de
ugyanakkor olyan közelről is, mintha bennem kongana a mondat: ?negyvenegy két
tized . . . tüdőgyulladás . . . válságos az állapota . . . Csukott szemmel
fekszem az ágyban, értem a szavakat és nem értek semmit: nyugodt vagyok,
mosolygok. Távolról zenét hallok, gondolkozom, mi lehet, talán Chopin, nem
tudom. Érzem, az ágyam mellett állnak, néznek, figyelnek, és én vigyázok, hogy
nyugodtak, szépek legyenek az arcvonásaim. Megint egy szót hallok: ?Nincs
eszméleténél. Magamban mosolygok csínytevő kölyökséggel, mint aki becsapom őket.
Remekül érzem magam. Néha elrepülök tőlük, viharba kerülök, csapkodok a
szárnyaimmal, küszködöm, birkózom, de aztán nagy a csend: napsugaras rétet
látok, ahogy a domboldalon szikrázik a reggeli napfényben, minden mozdulatlan és
lent fekszik a tó. Olyan boldog vagyok. A zene folyton szól és én figyelek
mindenre, látok, hallok mindent, ott fekszem a világ középpontjában, nézek és
figyelek. ?Sétálni kellene. Ezt én mondtam hangosan. Nem tudom, miért mondtam,
de persze hogy tudom, be akarom csapni őket, azt akarom, továbbra is azt
higyjék, hogy eszméletlen vagyok. De halkan folytatom magamban: sétálni kellene,
sétálni tenger mellett, sétálni hegyek között, és megint utazom, patakok mellett
futok és vitorláson ülök a viharos tengeren, és már önként mondom, megint
hangosan, anélkül, hogy akarnám: Sétálni kellene. Most hallom a feleségemet:
Istenem!...