ISTEN, aki ezen az embervértől gőzölgő nyáréjszakán csillagaidat csak úgy
kigyújtottad az egek hallgatag mezőin, mint mikor szelíd pásztortüzek mellett
furulyaszó virrasztott a világ álmai fölött, Isten, hol vagy te mostanában? A
cár, akit nyilván szégyenled, hogy teremtetted, azt mondta, hogy vele vagy és a
császár, akit mikor szült az anyja, teveled álmodott, a császár is azt mondta,
hogy vele vagy. A zaporogi kozák szőrös kezét a te nevedben emeli
keresztvetésre, mikor sikerült neki házad fölgyújtása és reszkető szakállú öreg
zsidók negyedik napja, negyedik éje a te színed előtt verik tüzelő homlokukat a
lembergi nagy templom márványkockáihoz. A haláltusájában véres habot túró
francia, aki régen fölmondta neked a szállást, most hozzád emeli szentségtelen
kezét és nevedet magasztalja az alázatos győző, akinek ágyúi megreszkettetik
mennyei palotádat. Az ikonosztáz előtt, melyen gyertyák lobognak tiszteletedre,
nyöszörögve tördösi királyok vérétől összeégetett kezét a szerb pribék, ez a
gonosz dúvad, akit itt felejtettél a föld őskorának szörnyeteg barmai közül és a
te félelmedben nevelt magyar fiú, búcsúzván az eperfás zsellértanyától, a te
gondviselő kegyelmedbe ajánlja agg szülőjét, sikoltó szívű asszonyát, nevendék
fiókáit s a pásztora nélkül maradó szegény Bimbó tehenet, meg a zsendülő szőlőt
a borágon.