Az ó-kor két classikus népe idealis fénykörrel vonta be történetét, melyet az
európai népek sokáig minden részletében igaznak vettek. Csak a történeti kritika
fölébredésével és a módszeres kutatások alapján oszlott el lassanként a bűvös
kör, a nélkül, hogy az igazság kiderítése levont volna valamit a nagy
érdemekből, melyeket a görög és római nép az emberiség fejlődésében szerzett. De
nem hiáa volt a római a gyakorlatibb gondolkodású faj; az ő hagyományaival
szemben ébredt föl előbb a skepsis. Már 1685-ben rámutatott a hollandi
Perizonius az ó-kori történetírók ellenmondásaira; még inkább megtörte Livius
tekintélyét Louis de Beaufort 1738-ban megjelent művével, kimutatva a római
történet első öt századának bizonytalan hagyományait. A modern történeti
kutatásnak azonban Niebhur volt a megalapítója. Éles kritikai elméjét politikai
tapasztalatai, philologiai és történeti ismeretei művelték ki, s kutatásaival a
római történet terén epochalis eredményt ért el. De ép oly jelentős és eredeti
felfogás nyilatkozik Mommsen műveiben. Mély hatással volt nemcsak a római közjog
kifejtése s a források, főleg a feliratok összegyűjtése, hanem azon éles viták
révén is, melyeket alapos, de merész fejtegetései keltettek. A római történet
terén ma az ő iskolája uralkodik; kutatásain kívül főleg Merivale munkáit
forgattam haszonnal; mellette Duruy nagy műve csak szép előadásával és ügyes
összefoglalásaival jöhet számba.