A filmforgatókönyv sokféle lehet. Akadnak rendezők, akik állítólag úgyszólván
forgatókönyv nélkül, legföljebb afféle alkalmi cédulák segítségével rögtönzik
filmjüket. Mások szakkifejezésekkel, ábrákkal, száraz, lapos leírásokkal
igazítják el magukat és munkatársaikat. Bizonyos filmekben a párbeszéd, a
cselekmény olyan alárendelt szerepet játszik, s olyannyira a látvány dominál,
hogy a mégoly élvezetesen megírt filmnovella is csak a film színtelen
reprodukciójaként olvasható. Ingmar Bergman azok közé a rendezők közé tartozik,
akiknek filmjeit a forgatókönyv felől is meg lehet közelíteni. Természetesen a
film nála is merőben új minőség az irodalmi vázlathoz képest, a forgatókönyv
vagy filmnovella viszont a maga irodalmi eszközeivel már-már irodalmi értékű
előlegezését nyújtja a film bizonyos eleminek. Némi túlzással azt mondhatnánk,
Bergman maga teremti meg azt az irodalmi alapanyagot, amit más filmrendezők
sokszor íróktól kölcsönöznek. A film Strindbergje ő, aki amellett, hogy
filmrendező a javából, ősének drámaírói tehetségéből is örökölt, és
forgatókönyveinek közreadása nemcsak filmjei felelevenítéséhez szolgáltat
fogódzót, hanem ezt a drámaírói tehetséget is érzékelteti. Bergman eddig
elkészült harminchét filmjéből tizenkettőt mutat be kötetünk hol inkább
drámaként, hol inkább novellaként olvasható irodalmi előzékkel. Soruk az
1956-ban készült A hetedik pecsét-tel kezdődik, és az 1977-ben bemutatott
Kígyótojás-sal zárul. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig
színről színre, idézte annak idején Pál apostol korintusbeliekhez írt levelet a
már könyv alakban is ismert Trilógia első darabjának címe: Tükör által
homályosan. Az 1975-ben készült és később filmváltozatban is bemutatott
tévéfilm-sorozat már színről színre láttatta hősnőjével és nézőivel, ami annak
idején még csak tükör által homályosan látszott. Ha nem is evilágot és
túlvilágot elválasztó bibliai idézet értelmében, e két filmcím s a velük
megidézett két létélmény alkalmas útjelzőül kínálkozik Bergman pályáján. Bergman
filmjei korunk polgári társadalmának mély válságát, ennek a válságnak az emberi
lélekre, az emberi kapcsolatokra tett pusztító hatását tükrözik. Hőseit
életüknek abban a határhelyzetében figyelhetjük meg, amelyben szembe találják
magukat ennek a lélekpusztításnak addig lappangó követelményeivel. Bergmant, bár
szokás őt egyszerűsítő tévedéssel filmrendező-filozófusnak tartani, mindig
jobban érdekelték a következmények, mint az okok. Igaz, korábbi filmjeiben, így
a Trilógia első két darabjában vagy A hetedik pecsét-ben korunk magára hagyott
emberének kétségbeesését vallásos fogalomkörű és egzisztencialista felhangú
világmagyarázattal okaira nézve is firtatta, de igazán hatásosat s maradandót
azokkal a filmjeivel alkotott, amelyekben a szorongó, magányos, önpusztító
embert ábrázolja páratlan pszichológiai érzékkel, és viselkedésének hátterében
csak sejteti, nemegyszer mitizálva, elvontan, azokat a történelmi-társadalmi
összefüggéseket, amelyeket hősei megtestesítenek. Ilyen mitikus, képes beszéd a
biblikus címadás is. Karin még csak tükör által homályosan látta, hogy nincs
Isten, hogy az embernek reménytelenül magára hagyatva kell megvívnia
élettel-hallál, a sokáig sérthetetlennek látszó Jenny már színről színre
találkozik szembe a földi élet poklával. A tókör-által-homályosan-látás tébolyba
taszított, a színről-színre-látás kíméletlensége a felépülés esélyét is
hordozza. Bergmann arra kínál lehetőséget, hogy hőseivel együtt átéljük a
szembesítés határhelyzeteit, és művészete azt példázza, hogy a megszabadulás
útja a gyötrelmesen őszinte szembesítésen át vezet.