Szülőnek lenni a feszültség és az öröm különös elegye. Amikor a fiaim még
kicsik voltak, ráébredtem, hogy ha velük vagyok, mindig valami idegesség vesz
rajtam erőt, miközben a kelleténél többet figyelek rájuk, aggódom értük és
igazítom helyre őket. Tőlük távol azonban - például ha előadó körúton
tartózkodom - büszkeség és szeretet érzése kerít hatalmába. Olyankor
szégyenkezem, hogy jelenlétükben nem vagyok képes kifejezni örömömet és
csodálatomat - szégyenkezem magam miatt és őmiattuk is. Idegen nagyszülők
segítettek ennek felismerésében. Miért nem szereztek nekem annyi örömöt a
gyermekeim, mint most az unokáim? - kérdezgettek. Lassan rájöttem, hogy nem
kivételes, hanem nagyon is szabályszerű, ha a jó szülő aggódik és helyreigazít,
mivel a szülői szeretet nem csak ölelgetés, sugárzó büszkeség és hencegés.
Hozzátartozik, hogy gyerekeinket olyanoknak szeretnénk láttatni a rokonok, a
barátok szemében, akik segítőkészek és udvariasak, tanáraik elismerését pedig
azzal szeretnénk kivívni, hogy jól teljesítenek. Ez annyit jelent, hogy olyan
felnőtté neveljük őket, aki lelkiismeretesen dolgozik, rendes szomszéd, hű
házastárs és kötelességtudó szülő. A nevelés legalapvetőbb szintjén tartani. E
gondok miatt válunk aggályoskodó szülőkké. És a jutalomra - egy-egy elismerő
szóra vagy látványos eredményre - bizony várni kell. Legyünk tehát türelmesek!