A magyar népballada Gyulai Pál Arany Jánost a ballada Shakespeare-jének
nevezte. Méltán. Az egész világirodalomban, Goethét sem véve ki, nincs egyetlen
költő, kinek balladáiban annyi mesterileg megrajzolt jellem s annyi tragikai
mélység lenne, mint Arany remekeiben. Greguss Arany balladáiból vonta le a
műfajnak tömör és szellemes meghatározását: tragédia dalban elbeszélve.
Költészetünk azonban, Arany remekein kívül, balladában gazdagnak nem mondható.
Sem régibb, sem újabb költőink ballada-kísérletei maradandóbb nyomot nem hagytak
irodalmunkban. Önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogy a balladák mestere úgy áll-e
magában, mint síkságon kiemelkedő hegykúp, melyet vulkánikus erő emelt magasra,
társtalanul s szinte idegenül. Hogyan s mily hatások alatt vált Arany
ballada-költővé? Kétségtelen, hogy tudós költőnk a világirodalom örökéletű
alkotásainak nem egy elemét fogadta lelkébe; de mint a magyar faj legnemesebb
hajtása s tipikus képviselője, költészetében mindig azt szólaltatta meg, ami
attól idegen. Lehet, hogy az északi, különösen a skót balladák ismerete és
tanulmányozása nélkül e műfajt ő sem emelte volna a tökélynek oly magas fokára,
de még bizonyosabb, hogy ha a magyar néplélekből hiányzanék a balladatermő erő,
Arany remekei sohasem születtek volna meg. Az ősi gazdag televényből, a magyar
néplélekből szívta ő azokat a nedveket, melyek megnevelték költészetünk legszebb
virágait.