Két zsidó utazik a vonaton - mondja kötete bevezetőjében Adam Biro. -
Közép-Európa minden zsidóvicce így kezdődik, vagy legalábbis majdnem mindegyik.
Önök azt mondhatják: a történelem, a mi történelmünk immár nem engedi, hogy
vonatokról félvállról beszéljünk. Hiszen borzalmas emlékeket ébresztenek a
zsidókban. De ez a hagyományos mondat, amellyel több mesém is kezdődik,
korábbról való, még abból az időből, amikor a vonatok még senkit nem vittek a
halálba... Abban az időben az utazásokat számos állomás szakította meg, mikor is
vándorárusok járták a peronok hosszát, perecet, limonádét és sört árulva, az
utasok föl-le szálltak, a vonaton egymást kínálgatták, csupa összetalálkozás,
barátkozás, cserebere, esemény mindenütt. Aztán egyszer csak megjelentek a
szürkék, az egyenruhás szörnyetegek, hogy széttörjék ezt a tablót, amiként
minden egyebet is. Két zsidó utazik a vonaton. Lehetnek öregek és csúnyák,
elegáns, jó kiállású ifjak; hallgatnak, és a tájat nézik; ez itt gazdag, amaz
ott ágrólszakadt nyomorult; szüntelenül beszélgetnek, közhelyeket,
csacskaságokat mondanak, gorombáskodnak egymással - a világ minden fájdalma,
minden bölcsessége szól belőlük. A mély-mély reménytelenség, az életöröm, a
kimondhatatlan csapás, amit a lét jelent... Jómagam egyikükre sem hasonlítok,
köztük nem ismerek magamra - megérkezéskor viszont már tudom, hogy e két zsidó
egyike én vagyok. Meg a másik is. Ezek a zsidótörténetek, melyeknek egyike sem
énvelem esett meg, s melyeknek egyikét sem én találtam ki, engem ábrázolnak,
engem jellemeznek, engem magyaráznak meg. Ez mindig az én történetem. Meg a
maguké. Adam Biro, Bíró Ádám, 1956-ban, 15 éves korában hagyta el Budapestet.
Párizsban él, ahol évtizedeken át rangos művészeti könyvkiadó volt. Manapság ír:
novellákat, regényeket, színdarabokat, esszéket. Ezek közül többet lefordítottak
már angol, olasz és holland nyelvre.