Györfi Sándor három évtizedes alkotói pályája a nyolcvanas évektől törés nélkül
ível. Minden munkájával lenyűgöz az a mesterségbeli tudás, ahogy uralja az
anyagot, amilyen könnyedséggel elénk teríti a legkülönbözőbb plasztikai
megoldásokat. Láthatóan azt csinál az anyaggal amit akar, sem a méret, sem a
technika nem befolyásolja. Valójában minden az ötleten, a formába kívánkozó
gondolaton múlik, s alig van olyan elképzelése, amit nem sikerül teljes
mértékben megvalósítani. Nem ismeri a konvenciót, csak a hagyományt. A
szobrászat eszközeiben ősi technikákat alkalmaz, kézművesként dolgozik minden
munkáján, az első perctől az utolsóig maga teremt. Szobrászművész, aki az
éremtől a kisplasztikáig, a többméteres köztéri munkáig a tér kis és nagy
felületét uralni képes. A hét és a három dimenzióban egyaránt otthonos. Fő
területe a bronz, de a kő faragásában is gyakorlott. A szobor is egy személyiség
- írja - igaznak kell lennie. Nem elég a formai játék, belülről sugározzon erőt.
Ezt csak beleérzéssel lehet megcsinálni. Az ember személyisége a mintázás során
a kezéből megy át mágikus, megmagyarázhatatlan erővel a szoborba. Az én
munkásságom ilyen. Képvisel valamilyen plasztikai rendet, de mindig a belső
sugárzás eszközeként. Kezdetben hihetetlenül szűkszavú volt. Inkább
szemlélődött, sokáig figyelte a dolgokat. Aztán megindultak ujjai. Fölényes
biztonsággal formálta újra a világot. Tenyérnyi érmektől, portréktól, kecses
nőalakoktól hatalmas lovas szobrokig. Tenyeréből áradtak a formák, életre
keltek, helyette beszéltek. Egyre népesedő soruk mágnesként vonzotta az
embereket. Karcagi műterme szellemi műhellyé vált, ahová vitatkozni,
feltöltődni, csodát látni jártak barátok, kollegák.