Dr. Juhász Árpád geológust szinte mindenki ismeri az országban: de vajon hányan
láttak bele a cserkészmozgalomhoz való kapcsolatába, indiánmúltjába és amerikai
élményeibe? Árpi bácsi legújabb könyvéből tájékozódhatnak minderről,
fantasztikus illusztrációkkal megfűszerezve saját képválogatásából. Egy
hegycsúcsról néztem a lenyugvó napot. Mágikus percek voltak ezek, részei egy ún.
bölénypróbának. Egy hétre elvonultam a hegyek közé, megfogadva, hogy elkerülök
minden települést, lakott helyet, sőt visszahúzódom az erdő rejtekébe, ha valaki
szembe jön. Sátrat sem vittem magammal, csak egy pokrócot. A csillagos ég volt a
fedelem. A hatodik napon hajnalban egy ötméteres kötéllel kikötöztem magam egy
fához, imitálva az eredeti indián naptáncot. Aznap nem ettem, nem ittam, és a
táncot is csak akkor hagytam abba, amikor az égen megpillantottam az
Esthajnalcsillagot. Az utolsó éjszakát egy csobogó forrás közelében meditálással
töltöttem. Ekkor is, és később gyakran, ha magányosan üldögéltem egy hegytetőn,
vagy alig parázsló kis tüzet raktam, valami megmagyarázhatatlan lelkiállapotba
kerültem. Nem találok rá jó kifejezést, talán a révület lenne a megfelelő, de
mégsem egészen az. Felnőtt koromban sokszor megpróbáltam reprodukálni ezt a
különös érzést, sose sikerült, bár kilencvenévesen is fel-felkapaszkodom egy
sziklára megnézni a látóhatár alá süllyedő napkorongot vagy a felkelő
teliholdat. Mindezekhez a lelkiállapotokhoz társult, hogy indián játékunk,
akármilyen hihetetlennek tűnik is, az 1950-es években illegális, ifjúság elleni
szervezkedésnek számított. Egyik, néhány évvel idősebb társunk emiatt került a
recski kényszermunkatáborba.