Ernest Hemingway az első világháborúban önkéntesként szolgált az olasz
hadseregben, s 1918-ban, tizenkilenc éves korában súlyosan megsebesült az
olaszok caporettói veresége és visszavonulása után. Ebből az élményből született
egy évtizeddel később a világirodalom egyik legmaradandóbb háborús regénye, a
Búcsú a fegyverektől. Hőse, Frederic Henry, az olasz hadseregben szolgáló
amerikai szanitéc hadnagy éppoly önéletrajzi alak, mint a Hemingway-hősök nagy
része. A romantikus szerelmi események sorába ágyazott, magával rgadó szerelmi
történet - amelyről Thomas Mann az írta, hogy nagy egyszerűséggel és igazsággal
írt könyv, igazán férifas könyv , új hangú mestermű - ma már a huszadik század
klasszikus alkotásai közé tartozik, s a legjelentősebb háborúellenes művek
egyike. A rendkívül plasztikus, tömör, érett írásművészettel megalkotott regény
cselekménye ugyanis félreérthetetlenül kifejezi azt is, amit az író szavakban
nem fogalmazott meg: a kiábrándulást a nagyhangú háborús célokból, a
romantikus-heroikus eszményekből, s a vádat a gyilkos, háborúzó társadalom ellen
- a béke, a szerelem, az élet nevében.