Theodor Fontane a német realizmus túlzás nélkül óriásnak nevezhető írója. Az
Anna Kareninával és Bovarynéval mind témájában, mind jelentőségében és
szépségében párhuzamba állított regényéről Thomas Mann így írt: Az európai
elbeszélőpróza királyi ékszere. Tolsztoj és Flaubert hősnőjéhez hasonlóan a
vidéki kisnemesi sarj, Effi Briest is a szülők által elhatározott házasság rabja
lesz, mégpedig szinte még gyermekként: tizenhét évesen. Főhivatalnok férje, a
természetellenesen merev és rideg porosz báró mellett az élénk, vidám lányból
búskomor, nyomott hangulatú asszony lesz. Nem csoda hát, hogy a magányból
kitörési lehetőséget keresve bűnös szerelem ébred benne egy helyi világfi,
Crampas őrnagy iránt. A hűtlenséget férje a társadalommal összhangban végletes
módon elítéli, és válasza is szenvtelenül végletes: párbajban megöli az
őrnagyot, Effit pedig eltaszítja magától, és megtagadja tőle cseperedő
leánygyermekét is. Effi az érzéketlen kor álságos erkölcseinek áldozata lesz:
valósággal elsorvad a magánytól. Hiába a megmaradt néhány hű barát szeretete, a
szülői házban hosszú betegség vet véget Effi Briest életének. Ám a történet
tragikus végkimenetele mégis felemelő: a halál percében kimondott megbocsátás
gesztusa annak megbékítő felismerését jelzi, hogy a történtekért nem kizárólag ő
felelős, nem ő az egyedüli bűnös, hanem a társadalmat és annak konok
maradiságát, hamis és szintúgy vétkes erkölcsösségét példázó férje is.